Dancing with tears in my eyes - 23. fejezet

Na itt is van a fejezet :) Hát....nem tudom mit fűzzek hozzá :$ Igazából már mindenki rájön mindenre ebből a fejezetből, úgyhogy azt kell mondjam...még 1 feji (asszem) és vége van :/ :)
Remélem azért kapok ehhez a fejezethez (mondjuk úgy, úccsó előtti fejihez) pár komit :)
Jó olvasást, aki még itt van! :)
Csók <3


Nikky

Kristen szemszög:

Reggel kurva nagy fejfájásra  ébredtem.

Rob nem volt mellettem, de kénytelen voltam nagy nehezen kikelni az ágyból, és fejfájás csillapitó után kutatnom, mert mentem szétrobban a fejem.

Azonban a konyha felé botladozva anyámat nem találtam, de helyette megláttam Robot, aki épp egy csésze kávét tartott az egyik kezében, míg a másikat felém nyújtotta mosolyogva, kezében 2 szem pirulával.

Egy csókot nyomtam ajkaira, majd bevettem a gyogyót, a kezéből a kávéját pedig elcsentem, hogy valamivel le is menjen a  torkomon.

-  Életmentő vagy. – adtam ismét egy csókot az ajkaira.

- Igazán nincs mit. – vigyorgott rám.

- Mi ez a hirtelen jó kedv Rob? Talán lemaradtam valamiről? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Talán nem lehet jó kedve az embernek? – vigyorodott tovább rám, majd puszit nyomott az arcomra.

- Hey! Most már az arcpuszinál tartunk? Jólvan... – játszottam a sértődöttet, és elindultam az erkély irányába. Vajon anyám merre lehet? – töprengtem, míg rágyújtottam egy szál cigire.

Míg odakint szipákoltam, meghallottam anyámat és Robot csevegni odabent, sajnos azonban hogy miről tárgyaltak éppen azt nem tudtam.

Miután elszívtam a cigimet, a konyhába osontam, de anyámnak sajnos jobb a hallása mint egy kutyának.... (xD)

- Á kincsen csoda hogy felkelltél. Milyen volt a tegnap estétek? – kérdezte drágalátos anyám, miközben ha jól vettem ki az ebédet készítette. Vajon mennyi lehet az idő?...

- Remek volt...azt hiszem. Camék merre vannak? meg apu?

- Apád bement dolgozni, nem tudom mikor ér haza, elég sok munkája van, de hisz tudod. Cam és Amanda, ha minden igaz még mindig az ágyban heverésznek.

- Oh, értem. Anyu ma nem tudom meddig tudunk maradni mivel nekem este dolgozni kell menjek. John pedig kivág ha nem érek oda időbe. – fintorodtam el, majd rá se nézve Robra helyet foglaltam  mellette.

- Oh, kár hogy nem maradhatsz szivem, de ha valamire szükséged lenne akkor csak hívj és apáddal már repülünk is át hozzád. Úgy sincs olyan messze a lakásod, hál Istennek. – felelte mosolyogva anyám.

- Nyugi, majd hívlak. – küldtem felé egy kisebb mosolyféleséget.

Nem éreztem magam valami fényesen. Sőt! Egyre rosszabb volt a gyomorfájásom.

- Ha megbocsájtotok... – azzal ki is rohantam a lenti fürdőszobába, hogy kiadjak magamból mindent.

Valami azonban nem stimmelt. Amennyire agyam képes volt visszaemlékezni a tegnap estére, bevillant hogy rohadt sokat ittunk, de én mindent ki is hánytam a bárban. Lehet hogy valami más bajom volt, amitől mostanság ennyire émelyegtem? Lehet hogy..? Nem! Az lehetetlen.....

Újra öklendezni kezdtem, de akkor már Rob is ott volt a hátam mögött és próbált valamiben segíteni.

- Minden rendben Kristen? – kérdezte mostmár aggódva Rob.

- Nem tudom. Azt hiszem. – hajtottam a fejem a kádszélének. Az legalább jó hideg volt.

- Elég rosszul nézel ki. Jobb lenne ha elvinnélek a dokihoz. – nézett rám komolyan.

- Nem! Nem szükséges mindjárt jobban leszek. Tényleg. – eröltettem magamra egy mosolyt, de megint rám tört a hányinger.

A WC fölé hajoltam, amíg szükséges volt, aztán egy vizes rongyot éreztem meg a homlokomon.

- Köszönöm! – suttogtam Robnak, miközben becsuktam a szemeimet a kád szélének támaszkodva.

- Stew most szépen beviszlek a kórházba. Ez nem játék. – kapott ölbe Rob, és már ment is az ajtó felé, de anyám megállította.

- Mi történt gyerekek? – jött oda hozzám, és már a homlokomat kezdte tapogatni.

- Nem tudom mi történt vele Jules, de nagyon rosszul fest. Jobb ha beviszem a kórházba. Lehet csak a tegnapi pia hatása. – felelte Rob anyám kérdésére, mivel én nem bírtam kinyögni egy rendes mondatot sem.

Rob alig 10 perc alatt oda is ért a kórházhoz, mivel anyám elmondta neki a legrövidebb odavezető utat, majd ismét ölbe kapott, és be is viharzott velem.

Az egyik pont arra járó dokit csípte el Rob, és már intézkedett is hogy azonnal vizsgáljanak meg mi lehet a rosszulléteim oka. Sajnos nekem volt rá tippem. Reméltem hogy nem lesz igazam...Nem voltam rá felkészülve. Most nem...

Rob szemszög:

Kristent ahogy bevitték az egyik szobába kint voltam kénytelen várni rá, amíg megvizsgálják. Nem értettem a rosszullétei okát, így jobbnak láttam, ha itt vizsgálják meg és mondják meg hogy mi a baja. Nagyon reméltem hogy semmi.

Szörnyen idegtépő volt kint várakozni rá, főleg hogy vagy fél órát is bent töltött a korterembe. Végül olyan sápadtan jelent meg az ajtóban, hogy azt hittem valamit műveltek vele, s nem inkább gyógyították  meg.

- Mi történt? – siettem oda hozzá, és magamhoz is húztam.  - Mit művelt vele? – faggattam a dokit, aki Kristen után egyből ki is jött, de az ő arcán csak egy mosolyt féleséget láttam felfedezni.

- Majd a...barátnője elmondja. Higyjen nekem örülni fog. – mostmár szinte vigyorgott a képembe, míg végül el is tűnt egy „ha megbocsáltanak, még sok dolgom van” kijelentés után.

- Kristen! Kristen! Mi történt? Mit mondott a doki? Egyáltalán miért vigyorgott rád ilyen nagyon? Nem értem ezt az egészet... – túrtam bele már így is kócos hajamba, majd Kris után eredtem, mivel láttam hogy eléggé rosszul van, és leültem mellé a folyosón.

- Rob én.....

Kristen szemszög:

Képtelen voltam elhinni, de már előre tudtam, hogy igazam volt alig pár órával ezelőtt.

Terhes vagyok.

Nincs kétség valóban Rob gyeremekét várom.

Egyfelöl olyan szinten boldog voltam, hogy akár madarat lehetett volna fogatni velem, másrészről...

Másrészről őrülten féltem. Féltem hogy amint Rob megtudja mi is a ’bajom” elfog hagyni. Na nem mintha képtelen lennék egyedül felnevelni egy gyereket, de mégiscsak jobb ha ott van melletted egy másik személy aki segít.

Nem tudtam hogyan mondjam meg neki. Totál le voltam sokkolva a hír hallatán, még igy is hogy már előre tudtam.

A dokinak elmondtam hogy előző este nem éppen voltam józan állapotba, mire eléggé csúnya nézést kaptam rá válaszul, majd közölte hogy a baba egészséges, és nem történt semmi komolyabb baj vele, a tegnapi hülye viselkedésem miatt.

A kisbaba már lassan 2 hetes volt...

Fel sem bírtam fogni, annyira hihetetlen volt ez az egész. Még hogy én anya? Tuti álmodom... – nevettem fel, mire a doki rám kapta a szemeit.

- Bocsánat. Csak nem tudom elhinni. – suttogtam.

- Elhiszem hogy ez nagyon nehéz Önnek, de ha....esetleg az abortusz mellett döntene kérem azonnal értesítsen, és segítek mindenben. – felelte nagyon komolyan.

- Nem! Nem lennék képes elvetetni... – ültem fel hirtelen az ágyon, mire picit meg is szédültem.

- Csak óvatosan hölgyem. Nem szabad idegeskednie. A babának nem tenne jót. – mosolyodott rám, míg végül felírt pár vitamint hogy szedjek, aztán utamra is bocsáltott.

Nem tudtam hogy mondjam meg Robnak ezt az egészet de valahogy közölnöm kellett vele.

Ahogy kiértem egyből záporoztak felém a kérdések, de nem bírtam válaszolni rájuk.

- Rob én...én terhes vagyok azt hiszem...- suttogtam alig halhatóan.

- Hogy mi? – kerekedtek el szemei.

- Azért voltak azok a rosszullétek.  Képtelen vagyok elhinni...

- De hát hogy? Mármint...ez biztos Kristen? – ráncolódott össze Rob homloka miközben rámkapta ismét pillantását.

- Igen, biztos. Most mondta a doki, hogy 2 hetes terhes vagyok. – feleltem egy kisebb mosollyan a számon. Nem tudtam elképzelni Rob fejébe mi játszódhatott le. Vajon örül neki? Vagy...képtelen lenne felnevelni velem ezt a kis...babát? – simítottam egyből még lapos hasamra.

- Lehetetlen... – könyökölt idegesen térdére, majd ismét felnézett rám. – Gyere, menjünk haza. Biztos kimerültél. Majd otthon megbeszéljük a többit. Anyád is biztos ideges már, hogy hol vagyunk ilyen sokáig.

A kocsiban ülve mind végig a hasamon tartottam a kezem, és próbáltam nem rémképeket látni magam elött. Vajon jó anya leszek? Egyáltalán...Rob velem marad ezek után? – tettem fel a most legfontosabb kérdést magamba.

Meg kellett hogy beszéljük ezt az egészet Robbal.

Már épp azon voltam hogy kinyögjek egy értelmes mondatot, amikor is észrevettem, hogy nem anyám háza felé vettük az irányt, hanem pont a másik irányba. Valami nem stimmelt.

- Rob, a másik irányba kellett volna menjünk. Csak azt ne mond, hogy nem tudod haza az utat. – nevettem fel, hogy egy picit oldjam a kocsiban lévő hangulatot.

- Igen tudom, de most....egy kicsit kocsikázzunk. – küldött felém egy félodalas mosolyt, de...valahogy ez nem volt az az igazi Rob féle mosoly.

Lehetséges hogy...

- Rob... emlékszek arra a buta kérdésre amit apám tett fel neked, még tegnap? – kérdeztem tőle nevetve, hogy így kiderítsem tényleg az történik amire gondolok.

- Öhm...melyikre is gondolsz?- töprengett el, s idegesen felém pillantott.

- Hát tudod, a házassággal kapcsolatban.

- Oh, hogy az. Apád biztos csak viccelődött. – nevetett fel idegesen.

Tudtam, hogy valami nincs rendben vele. A kórházban, amikor elmondtam neki hogy terhes vagyok, nem azt a reakciót vártam volna tőle.

- Tommy...miért csinálod ezt? – kérdeztem remegő hangon.

Ő felém pillantott de nem felelt a kérdésemre. Csak vezetett tovább, és kitudja hová akart vinni. De vajon hol lehet Rob?.........

Rob szemszög:

Arra ébredtem hogy egy ismeretlen szobában voltam, egy ismeretlen ágyban.

Próbáltam felülni, hogy kiderítsem mégis hogy a jó életbe kerültem ide a tegnapi buli után, de a kezeimet nem tudtam a fejem mellől előre emelni.

Valaki odakötözött az ágyhoz. Biztos Kristen szórakozik velem. –vettem el magam.

Bár mit ne mondjak, profi munkát végzett ezekkel a csomókkal a kezemen.

Aztán kinyílt az ajtó.

 A látásom nem a legjobb volt, de amint megláttam ki lépett be rajta, valahogy elfogott egy kisebb fajta félelem. Nem Kristen volt az, akire számítottam.

Camilla volt.

- Mit művelsz Camilla? – kérdeztem, miközben a kezeimet próbáltam valahogy kiszabadítani, mind hiába.

- Oh, hát végre hogy felébredtél drágám . – mosolyodott el. – azt hittem már, hogy valami komolyabb bajod esett az altatótól, amit a piádba tettem. – kacagott fel hangosan, miközben az ágy szélére ült.

- Azt kérdeztem mi a büdös francot művelsz? És mégis minek kötöztél az ágyhoz? – ordibáltam a képébe, de nem reagált.

A kezeivel elkezdte gombolgatni az ingemet, majd a nadrágomat próbálta meg leráncigálni.

- Tudod, nagyon megbántottál annak idején, de én megbocsájtok neked mindent Rob. Kezdjük új lappal mit szólsz? – bújt mellém, majd átölelte a derekam. Hiába próbáltam meg levakarni magamról, nem bírtam.

- Nem akarok tőled az ég világon semmit. Engedj el a kurva életbe!! Nekem már más barátnőm van, akit szeretek! – ordítoztam felé, mire pofonvágott.

- Ami azt illeti, szerintem Kristen is épp olyan jól szórakozik most, mint mi, úgyhogy maradjunk ennél a felállásnál. – ült fel az ágyon, majd az ölembe rakott egy tálcát.

- Mégis miről beszélsz? Mit műveltél Kristennel?

- Hoztam neked egy kis kaját, de mivel nem tudsz magadtól enni, kénytelen leszek én saját magam kézből megetetni, akár egy kisgyerek. – vihogott fel, majd a számhoz emelt egy szem sültkrumplit.

Olyan messzire húzódtam tőle amennyire képes voltam.

- Camilla mit műveltél Kristennel? Kérlek, megteszek bármit, csak őt hagyd ki ebből az egészből. – suttogtam felé.

- Oh, ne aggódj. Drága Tommy gondoskodni fog róla azt elhiheted nekem. – vigyorodott már megint a képembe, és egy újabb adag étel következett.

Próbáltam kitérni az útjából, de mindhiába volt...

- Mit művel Tommy Kristennel?? - suttogtam, de nem érkezett rá válasz.

Rettegtem, hogy Tommy megint valami őrültséget csinál. Nem ez volt az első alkalom.

Miután nagy nehezen letuszkolta a torkomon az ételt, fogta magát és kiment a szobából.

Minden erőmmel próbáltam kiszabadítani a kezeimet, de nem sikerült, majd hallottam az ajtó csapódását, végül megjelent az ágyam mellett ismét, kezében egy tűvel.

Nagyon nem tetszett ez az egész nekem.

- Tudom hogy jó kisfiú vagy Rob, de sajnos még nem bízom benned, és most egy kis időre le kell lépjek, úgyhogy ezt szépen beadom, addig te pedig mély álomba merülsz. Aztán megkapod azt, ami jár neked. – bújt oda hozzám, akár egy kiscica, majd beleharapott a nyakamba.

Menten elhányom magam!!!

- Camilla ne hagyj itt. Kérlek, mond hogy nem bántottad Kristent könyörgöm őt hagyd ki ebből! – könyörögtem, de már csak egy apró szúrást éreztem a nyakamon, s utána már csak a sötétséget láttam magam körül....

Kérlek pár mondatban írjátok le milyen volt :$ vagy ha nagyon nehéz komit írni, akkor pipálgassatok please! :) <3