Dancing with tears in my eyes - 23. fejezet (részlet)

Jó, tudom hogy nem volt friss már régóta, de most hoztam egy kis részletet a köviből. :) Oh, és - mondjuk úgy- elrejtettem egy -sztem- lényeges dolgot a fejezetben, amit ha észrevesztek, akkor talán rájöttök mit is tervezek éppen :P Ha nem háááát....akkor majd meglátjátok XD
Remélem azért nem sok hibát ejtettem a fejiben :/
Jó olvasást (már aki még itt van xD)
Csók <3
Nikky

Kristen szemszög:

Reggel kurva nagy fejfájásra  ébredtem.

Rob nem volt mellettem, de kénytelen voltam nagy nehezen kikelni az ágyból, és fejfájás csillapitó után kutatnom, mert mentem szétrobban a fejem.

Azonban a konyha felé botladozva anyámat nem találtam, de helyette megláttam Robot, aki épp egy csésze kávét tartott az egyik kezében, míg a másikat felém nyújtotta mosolyogva, kezében 2 szem pirulával.

Egy csókot nyomtam ajkaira, majd bevettem a bogyót, a kezéből a kávéját pedig elcsentem, hogy valamivel le is menjen a  torkomon.

-  Életmentő vagy. – adtam ismét egy csókot az ajkaira.

- Igazán nincs mit. – vigyorgott rám.

- Mi ez a hirtelen jó kedv Rob? Talán lemaradtam valamiről? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Talán nem lehet jó kedve az embernek? – vigyorodott tovább rám, majd puszit nyomott az arcomra.

- Hey! Most már az arcpuszinál tartunk? Jólvan... – játszottam a sértődöttet, és elindultam az erkély irányába. Vajon anyám merre lehet? – töprengtem, míg rágyújtottam egy szál cigire.

Míg odakint szipákoltam, meghallottam anyámat és Robot csevegni odabent, sajnos azonban hogy miről tárgyaltak éppen azt nem tudtam.

Miután elszívtam a cigimet, a konyhába osontam, de anyámnak sajnos jobb a hallása mint egy kutyának.... (xD)

- Á kincsem csoda hogy felkelltél. Milyen volt a tegnap estétek? – kérdezte drágalátos anyám, miközben ha jól vettem ki az ebédet készítette. Vajon mennyi lehet az idő?...

- Remek volt...azt hiszem. Camék merre vannak? meg apu?

- Apád bement dolgozni, nem tudom mikor ér haza, elég sok munkája van, de hisz tudod. Cam és Amanda ha minden igaz még mindig az ágyban heverésznek.

- Oh, értem. Anyu ma nem tudom meddig tudunk maradni, mivel nekem este dolgozni kell menjek. John pedig kivág, ha nem érek oda időbe. – fintorodtam el, majd rá se nézve Robra helyet foglaltam  mellette.

- Oh, kár hogy nem maradhatsz szivem, de ha valamire szükséged lenne akkor csak hívj és apáddal már repülünk is át hozzád. Úgy sincs olyan messze a lakásod, hál Istennek. – felelte mosolyogva anyám.

- Nyugi, majd hívlak. – küldtem felé egy kisebb mosolyféleséget.

Nem éreztem magam valami fényesen. Sőt! Egyre rosszabb volt a gyomorfájásom.

- Ha megbocsájtotok... – azzal ki is rohantam a lenti fürdőszobába, hogy kiadjak magamból mindent.

Valami azonban nem stimmelt.

Amennyire agyam képes volt visszaemlékezni a tegnap estére, bevillant hogy rohadt sokat ittunk, de én mindent ki is hánytam a bárban. Lehet hogy valami más bajom volt, amitől mostanság ennyire émelyegtem? Lehet hogy..? Nem! Az lehetetlen.....

Újra öklendezni kezdtem, de akkor már Rob is ott volt a hátam mögött és próbált valamiben segíteni.

- Minden rendben Kristen? – kérdezte mostmár aggódva Rob.

- Nem tudom. Azt hiszem. – hajtottam a fejem a kádszélének. Az legalább jó hideg volt.

- Elég rosszul nézel ki. Jobb lenne ha elvinnélek a dokihoz. – nézett rám komolyan.

- Nem! Nem szükséges mindjárt jobban leszek. Tényleg. – eröltettem magamra egy mosolyt, de megint rám tört a hányinger.

A WC fölé hajoltam, amíg szükséges volt, aztán egy vizes rongyot éreztem meg a homlokomon.

- Köszönöm! – suttogtam Robnak, miközben becsuktam a szemeimet a kád szélének támaszkodva.

- Stew most szépen beviszlek a kórházba. Ez nem játék. – kapott ölbe Rob, és már ment is az ajtó felé, de anyám megállította.

- Mi történt gyerekek? – jött oda hozzám, és már a homlokomat kezdte tapogatni.

- Nem tudom mi történt vele Jules, de nagyon rosszul fest. Jobb ha beviszem a kórházba. Lehet csak a tegnapi pia hatása. – felelte Rob anyám kérdésére, mivel én nem bírtam kinyögni egy rendes mondatot sem.

Rob alig 10 perc alatt oda is ért a kórházhoz, mivel anyám elmondta neki a legrövidebb odavezető utat, majd ismét ölbe kapott, és be is viharzott velem.

Az egyik pont arra járó dokit csípte el Rob, és már intézkedett is hogy azonnal vizsgáljanak meg mi lehet a rosszulléteim oka. Sajnos nekem volt rá tippem. Reméltem hogy nem lesz igazam...Nem voltam rá felkészülve. Most nem...

"Rob" szemszög:

Kristent ahogy bevitték az egyik szobába kint voltam kénytelen várni rá, amig megvizsgálták. Nem értettem a rosszullétei okát, így jobbnak láttam, ha itt vizsgálják meg és mondják meg hogy mi a baja. Nagyon reméltem hogy semmi.

Szörnyen idegtépő volt kint várakozni rá, főleg hogy vagy fél órát is bent töltött a korterembe. Végül olyan sápattan jelent meg az ajtóban, hogy azt hittem valamit műveltek vele, s nem inkább gyógyították  meg.

- Mi történt? – siettem oda hozzá, és magamhoz is húztam.  - Mit művelt vele? – faggattam a dokit, aki Kristen után egyből ki is jött, de az ő arcán csak egy mosolyt féleséget láttam felfedezni.

- Majd a...barátnője elmondja. Higyjen nekem örülni fog. – mostmár szinte vigyorgott a képembe, míg végül el is tünt egy „ha megbocsáltanak, még sok dolgom van” kijelentés után.

- Kristen! Kristen! Mi történt? Mit mondott a doki? Egyáltalán miért vigyorgott rád ilyen nagyon? Nem értem ezt az egészet... – túrtam bele már így is kócos hajamba, majd Kris után eredtem, mivel láttam hogy eléggé rosszul van, és leültem mellé a folyosón.

- Rob, én.....

Jó tudom gonosz vagyok :D Lehet sejteni mi baja van Kristennek, de....kicsit még kavarnyászok a trutyiba így a végén hogy élvezzétek, aztán majd lesz valami :) Kérlek pipálgassatok majd! *-*