Hát, sziasztok!!
Gyerekek, olyan szinten remeg a kezem, hogy félő, semmit nem fogok tudni írni:S
Hihetetlen, hogy egy történet mennyire képes hozzánőni az ember szívéhez. Mikor, úgy 7 hónappal ezelőtt elkezdtem írni, nem gondoltam, hogy ez a pillanat egyszer eljöhet.....de most itt van:)
Úgy tervezem, hogy a végén kaptok tőlem egy hosszabb búcsúszöveget, de itt is elszeretném mondani, mennyit köszönhetek NEKTEK!! Ha ti hétről-hétre nem biztattok, nem jelzitek, hogy tetszik az írásom, biztosan nem fejezetem volna be ezt a történetet. A sok vélemény, amit írtatok borzasztóan meghatott mindig(épp tegnap olvastam el az összeset^^), és kellő löketet adott egy-egy újabb rész megírásához.
KÖSZÖNÖM!!!!(L)
Nem akarom tovább feleslegesen húzni az időt, gondolom ti se azért vagytok itt, hogy az én hülye szövegemet olvassátok.
Nos, sokan már izgultak, hogy mikor jön az utolsó rész, mert szeretnék tudni, hogy mi is fog történni Robbal....lelőtték, vagy mi van?
Annyit elárulok, a végkifejlet egy kissé.....hát én még sehol nem olvastam ilyet, de ha volt akkor mellélőttem:P
Jó olvasást!!(L)
Lilluci
U.i: a fejezet 9 oldal lett, szóval ropival és chipsszel kezdjétek el olvasni:D
Ezt a dalt hallgattam egész írás közben.....
KATT
21.
Az igazság időnként ott van a szemed előtt, de olyan értelmetlennek, olyan nevetségesnek látszik, hogy egyszerűen nem veszed észre; olyan ez, mint ha az elvarázsolt kastély görbe tükrében látnád magad - nehéz elhinni, hogy az a torz alak, aki visszabámul rád, valójában te vagy.
Saul Hudson
/Kristen/
A reggel egy szempillantás alatt eljött, és én újult erővel vágtam neki. Boldog voltam a tudattól, hogy pár órán belül ismét Los Angelesben lehetek. Bármennyire is jó volt ez a pár nap gondtalan kikapcsolódás, nem feledhetem, hogy mi mindent hagytam hátra. Legjobban egy valaki hiányzott, de az ő visszaszerzése lehetetlen küldetés.
A ruháimat hamar összecsomagoltam, rendbetettem a szobát is, és a reggeli elfogyasztása után csak egy dolgom maradt a tényleges indulás előtt. Elbúcsúzni apámtól és újdonsült feleségétől, Beth-től.
A bőröndjeimet a londiner gondjaira bíztam, s nehéz szívvel közelítettem meg a nászutas lakosztályt. Halkan bekopogtam, és nem telt bele öt percbe, hogy apa és Beth fogadjanak. Mindkettejük arca szomorúságot tükrözött és én se voltam a legfeldobottabb hangulatban.
- Annyira örülnénk, ha maradnál még pár napot, kincsem – mondta apa, miközben szorosan magához ölelt. Belecsimpaszkodtam, mint egy kismajom az anyukájába és elfojtott hangon szólaltam meg:
- Haza kell mennem, sok elintézni valóm van még.
Hihetetlen, hogy abból a régi, kemény, semmitől se megriadó lányból, most egy összetört lelkű ember vált. Az élet sok mindent elvett és adott nekem. Jó pár dologban én vagyok a hibás, ezt aláírom, de a sors néha kegyetlen játékot játszott velem.
- Tudod, hogy hozzánk akkor jössz, amikor csak akarsz – simított végig a karomon Beth. Rámosolyogtam és bólintottam.
- Káprázatos esküvő volt, köszönök mindent – hálálkodtam, majd az órámra pillantva kibontakoztam apám karjai közül és egy utolsó puszit nyomtam mindkettejük arcára, s összefacsarodott szívvel távoztam. Tudom, hogy ez nem végleges búcsú volt, mégis volt egy olyan érzésem, ha hazaérek minden másképp lesz.
A repülőutat végigaludtam, végül a pilóta figyelmeztető hangjára eszméltem fel. Kótyagos léptekkel szálltam ki a repülőből és a csomagjaimért masíroztam. Alig vártam, hogy hazaérjek és egy jó forró fürdő után, a pihe-puha dunyha közé vessem magam.
Fogtam egy taxit és bediktálva neki a címet, indultam haza. Alig telt bele tizenöt percbe, mire a küszöbön állva a kulcsommal bajlódtam.
Nagy nehezen sikerült bejutnom a lakásba. Egyből ledobtam az ajtó elé a dög nehéz bőröndöket, azt követően pedig elindultam az emeletre, hogy megszabaduljak a ruháimtól.
- Azt hittem már haza se jössz! – jött a kellemetlen ismerős hang a nappali irányából. Megdermedten álltam a lépcsőn, a korlátot szorongatva. Azt hittem, hogy hallucinálok csupán, de mikor egy test is párosult a hanghoz, rá kellett jönnöm, ez bizony a szörnyű és rideg valóság.
- Mi a francot keresel te itt?! – kérdeztem feldúltan. A pokol legmélyebb bugyraiba kívántam ezt a viperát.
- Ennyire azért ne örülj nekem Stew – mosolygott vérlázítóan.
- Még egyszer megismétlem a kérdést, mi a jó istent csinálsz te itt?! – a türelmem egy szempillantás alatt eltűnt. Ha kell, páros lábbal rúgom ki ezt a szajhát a lakásomból.
- Már meg se látogathatom a legjobb barátnőmet? – tette fel a költői kérdést, majd elindult vissza a nappaliba, csakhogy én a karjánál fogva rántottam őt vissza.
- Azonnal takarodj innen! – utasítottam a mielőbbi távozásra.
- Nem, amíg meg nem jön az, akit várok – kitépte a karját szorító kezem közül és szép komótosan leült a díványra. Értetlenül meredtem rá, elképzelésem se volt, hogy kire várhat.
- Kinek kell jönnie? – kérdeztem, valamivel nyugodtabban.
- Egy olyan személynek, aki csúnya dolgot tette veled, de most eljön és tisztáz veled mindent – kacsintott.
Egyetlen személy lehetett csupán az, akiről Ann beszélt.
Rob. Izgatottá váltam és az a rengeteg düh, ami ez idáig fortyogott benne, mintha elpárolgott volna, és a helyét a mérhetetlen szerelem váltotta fel. Félelmetes, hogy az ember érzelmei percről percre mennyit változhatnak.
- Látom feldobott ez a hír – mondta kedvesen.
- Igen, de ez nem változtat a kettőnk dolgán – válaszoltam, hogy még véletlenül se higgye azt, hogy megbocsátok neki azért a sok szemétségért, amit elkövetett ellenem. A csendet, ami idő közben beállt közöttünk, a csengő éles hangja szakította meg. Megrezzentem a váratlan zajtól, de megpróbáltam nem sikítozva körbe-körbe szaladgálni. Az már tényleg túlzás lenne, még akkor is, ha Rob netalántán bocsánatot kérne tőlem, és ott fojtathatnánk a dolgokat, ahol a Táborban abbahagytuk.
Ann felkelt a kanapéról és elindult ajtót nyitni. Nem hallottam semmit. Nem üdvözölték egymást Robbal, amit felettébb furcsának tartottam. Ott toporogtam a szoba közepén, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Mikor azonban szembesültem a valósággal, az keményen mellbevágott. Nem Rob jött el hozzám. Hogy is tudnék vele kibékülni, és újra kezdeni mindent, mikor ő már pap?! Ez miért csak most jutott eszembe? Ostoba Kristen, jól belesétáltál Ann agyafúrt kis csapdájába! Megint.
-
Vincent… - nyüszítettem.
- Hm, de jó téged újra látni Stew – undorító mosoly terült szét az arcán. Pont úgy festett, mint mikor azt a borzalmat követte el ellenem. Élvezte a kínlódásomat, a sikolyaimat.
- Takarodj innen! – a könnyeim záporozni kezdtek, holott nem akartam sebezhetőnek tűnni. A hozzá hasonló férgek erre utaznak. A félelem az, ami motiválja őket a bűn elkövetésére.
- Na, azért ennél szívélyesebb fogadtatásra számítottam – játszotta a durcást, de kaján vigyorát nem tudta levakarni a képéről.
- Már nagyon hiányoztál nekem Kris – jött közelebb hozzám. Nem bírtam megmozdulni, földbegyökerezett a lábam. Pedig hányszor eljátszottam a gondolattal, mit tennék, ha újra találkoznék vele. Addig ütném, amíg kegyelemért nem könyörög nekem. Most mégis szoborrá fagyva néztem, ahogy magához ránt és csókolni kezdi a nyakamat.
- Miért teszed ezt velem? – kérdeztem zokogva Ann-től. Undorodva nézett rám, úgy válaszolt.
- Megérdemled Kristen. Te voltál mindig a szép és okos Kristen Stewart, aki mindent és mindenkit megkaphatott, akit és amit csak akart. És neked persze, mindig az kellett, ami az enyém volt! Az összes fiú, aki tetszett nekem a te ágyadban landolt – vágta a fejemhez ezek a dolgokat vérben forgó szemekkel.
- Ez nem igaz… - motyogtam.
- De bizony édesem, ez mindig így volt.
- Akkor miért nem szóltál?
- Mert elterveztem, hogy ezért egy szép napon jócskán megfizetsz – mondta lelkiismeret furdalás nélkül.
- Bizony Kris, csúnya rossz kislány voltál, ezért kellett megbüntetnem téged – simított végig az arcomon Vincent. Elrántottam a fejem, de ő erővel visszafordította az arcomat a maga irányába. Alig láttam valamit a könnyfüggönyöm mögül.
- Miről beszélsz? – kérdeztem megtörten.
- Ideje, hogy megtudd az igazat drága barátnőm – lépett oda hozzánk Ann, és végig tartva velem a szemkontaktus, mesélni kezdett.
- Mikor végleg elegem lett abból, hogy folyton elhappolod előlem a pasikat, megismerkedtem Vincenttel – ekkor egymásra sandítottak, és megcsókolták egymást. Felfordult a gyomrom. – Megkértem, hogy férkőzzön közel hozzád és csábítson el. Ez könnyebb volt, mint azt bármelyikünk is gondolta volna. És ekkor következett a váratlan, ám annál örömtelibb fordulat. Apád elvált anyádtól, te pedig teljesen egyedül maradtál – itt eljátszotta, mintha sajnálna, de közben viszolyogtatóan nézett. – Ezek után nem is történhettek volna könnyebben a dolgok. Te szinte teljes jogú családtagnak számítottál Vincentéknél, ezért nem volt nehéz rávenni téged, ünnepeld ott a születésnapodat – Ann végighúzta kézfejét a hajamon. – A többit már te is pontosan tudod – tépte meg a hajamat. Felüvöltöttem a fájdalmas érzésre. Forgott velem a szoba. Éreztem, nem sok kell ahhoz, hogy elájuljak.
- Csak nem hidegzuhanyként ért mindez? – érdeklődött Ann. Nem válaszoltam, nem is tudtam volna mit. Minden szó a torkomra fagyott, csak arra tudtam gondolni, hogy a legjobb barátnőm vetett oda a farkasok elé. Megbíztam benne, ő mégis galádul átvágott és mérhetetlen fájdalmat okozott nekem. – És ez még nem minden kedves Kristen – emelte fel a mutatóujját. Úgy festett, mint egy eszelős. Vincent mindeközben odavezetett a kanapéhoz és leültetett rá, persze gondosan ügyelt arra, hogy eszem ágában se legyen elmenekülni. Összetörten vártam a folyatást.
- Rob édesanyját is én hívtam fel. Én meséltem neki a viselt kis dolgaidról, és beszámoltam neki arról is, hogy sikeresen elcsábítottad az ő egyetlen fiacskáját – újra hatásszünetet tartott, gondolom valamiféle reakcióra várt, de én csak ültem magam elé meredve. – Azt is beadtam neki, hogy nem tervezel hosszú távú kapcsolatot vele, csak egy alkalmi kufircnak szánod – nevetett fel harsányan.
- Nem is mondasz erre semmit? – kérdezte letérdelve elém. Ráemeltem a tekintetemet és arcon köptem őt. Zavartan felugrott és egy hatalmas pofonnal „jutalmazta” előbbi cselekedetemet.
- És most büszke vagy magadra? – kérdeztem elkeseredetten.
- Igen, mert én győztem.
- Te beteg vagy. Mindketten azok vagytok! – visszajött a hangom és nem is szándékoztam befogni a számat.
- Elég durva szavak ezek egy olyantól, aki csak azért írtakózott be egy Hittan Táborba, hogy dugjon a gyülekezet leendő papjával – vetette a szememre Vincent.
- Robot ebbe ne keverjétek bele! – sikítottam, annyira mérges voltam.
- Őt is elvesztetted – kacagott ezen Ann, és kicsivel később Vincent is csatlakozott hozzá.
- Menjetek el! – szólítottam fel őket.
- Elmegyünk, amint megkaptam, amiért jöttem – súgta a fülembe méze-mázos hangon Vincent.
- Hogy értsem ezt? – kérdeztem remegő hangon.
- Megmutatom.
Azzal ismét elkezdte csókolgatni a nyakamat, de most már egyik kezét bevezette a pólóm alá és ott kezdett markolászni. Tisztán élt az emlékezetemben az, hogy mit művelt velem a legutóbb, és egyáltalán nem akartam újra átélni azt az érzést, azt a fájdalmat. Megpróbáltam ellökni őt magamtól, ott ütöttem, ahol csak értem, de ezzel csak jobban beindítottam. Láttam rajta, hogy dühbe gurul és amilyen erősen csak tőle telt, leszorította a kezeimet és úgy csókolt tovább. Sikítani kezdtem, erre Ann odalépett hozzám s egy szikszalagot helyezett a számra, hogy megmukkanni se tudjak. Vincent szorító kezeit, az ő kezei váltották fel. Vincent közben kigombolta a nadrágomat és vadul lerántotta rólam azt. Kapálóztam, de ismét erősebnek bizonyult és lefogva vadul hadonászó lábaimat, a combomat kezdte harapdálni. Sírtam és reményvesztve vonaglottam ennek a szörnyetegnek a kezei alatt. Éreztem, jobban járnék ha megadnám magam, akkor talán hamarabb vége lenne, de undorodtam még csak a gondolatától is, hogy odaadjam magam ennek a senkiházinak. Én csak és kizárólag Robé vagyok!
Becsuktam a szemeimet, nem akartam érzékelni semmit a külvilágból. Az ellenállásomat nem adtam fel, de tudtam, ebben a csatában csak én maradhatok alul, akárhogy is küzdök.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. Nem éreztem többé Vincent kezeit, amint kéjsóváran simogatnak, sőt, Ann szorítása is enyhülni látszott. Meglepett ez a helyzet és azonnal kinyitottam a szemeimet, hogy szemügyre vegyem, mi okozta náluk ezt az éles váltást.
Mikor észleltem, hogy ki miatt ment füstbe ennek a két elmebetegnek a terve, a szívem nagyot dobbant. Rob sietette a segítségemre.
Lerángatta rólam Vincentet, akin láttam, vártalanul érte, hogy keresztülhúzták a számításait. Most Ann nézte megkövülten a jelenetet, én pedig gyorsan reagáltam. Kitéptem a kezeimet az övéből és egy gyors mozdulattal a szalagot is eltávolítottam a számról. Közben a fiúk püfölték egymást, láttam, hogy Rob szemöldöke felszakadt, Vincent orrából pedig ömlik a vér. Az előbbit nagyon féltettem, az utóbbi sérülése nem igen hatott meg.
Én se teketóriáztam, megragadtam Ann-t a hajánál fogva és úgy rántottam le őt a földre. Sikított, ahogy a hajába kaptam. Mikor a földre került a combomba kapaszkodott és engem is lecibált a padlóra. Behúztam neki egyet, mire elterült a szőnyegen. Nem valami keményfából faragták!
Nekem se kellett több, rögtön felugrottam és Rob segítségére siettem. Vincent hátára vetettem magam, aki elvesztette így az egyensúlyát, és orra bukott velem a hátán. Rob leszedett róla és hasra fordítva, jó pár bal és jobb horgot vitt be neki.
Én ellenőrizni akartam Ann hogylétét, de a szőnyegen hűlt helyét találtam. Megfagyott az ereimben a vér, ahogy megláttam Rob háta mögött egy hatalmas vázával a kezében.
- Rob, vigyázz! – ordítottam, és Rob épp idejében fordult hátra, így a váza csak a földön törött szét, az ő feje helyett. Nagy kő esett le ezzel a szívemről, de csak egy kis időre.
Vincent ugyanis ez idő alatt felkelt a földről és a nyakamat megragadva egy pisztolyt fogott a fejemhez. A két, épp veszekedésben lévő személy, egyszerre kövült meg és néztek minket.
- Engedd el! – szólította fel ellentmondást nem tűrő hangon Rob, Vincentet.
- Te pedig őt – bökött a fejével Ann irányába. Rob azonnal levette a kezét Ann-ről, de Vincent engem nem eresztett.
- Ereszd el, ha mondom! – lépett egyet közelebb hozzánk.
- Ne! – kiáltottam, mert Vincent már nem rám, hanem Robra fogta a fegyvert. A történések ezután villámsebességgel következtek. Vincent meglökött, így én előreesetem – volna -, de Rob gyors reflexeinek köszönhetően a karjai közt landoltam.
- Kristen… - mondta ki megkönnyebbülten a nevemet. Az arcára pillantottam, ami kétségbeesést tükrözött és már nem rám, hanem Vincentre meredt. Fel se fogtam mi történik. Rob a földre helyezett és ekkor….eldördült a puska…Rob a földre zuhant, és pirossá vált minden. Távolról szirénák fülsüketítő zaja hallatszott.
/Robert/
Hálát adtam az égnek, amiért sikerült időben érkeznem és megakadályoznom a tragédiát. Az a szörnyeteg, akit feltehetőleg Vincentnek hívnak, újból meg akarta erőszakolni Kristent. De nem csak az a mocsadék állt ennek a förmedvénynek a háta mögött, hanem az a szívtelen Ann is. Képes lett volna végignézni, amint az az állat megbecsteleníti Kristent? A hányinger is elfogott, ahogy tudatosult bennem, hogy:
Igen!
Rettentően fájt a karom, de az a tudat megnyugtatott, hogy Kristennek nem esett semmi baja. Ha ő megsérült volna, akkor a puszta két kezemmel végeztem volna ki mind Vincentet, mind Ann-t.
Miután Vincent rám lőtt, láttam, hogy menekülőre fogja, csakhogy Rose nővérnek hála a rendőrség idejében érkezett. Bilincs került mindkettejük csuklójára, és elvezették őket, reményeim szerint örökre a börtönbe.
- Rob… - térdelt le mellém Kristen és aggódva vizsgálgatta a sérült karomat. – Annyira sajnálom – suttogta.
- Ez semmiség – próbáltam adni a hőst, holott kínzóan fájt a lövés helye.
- Ha te nem jössz, akkor most… - csuklott el a hangja.
- De itt vagyok, és nem történt semmi.
- Ez neked semmi? – mutatott a kezemre.
- Az jobban fájt volna, ha neked esik bántódásod – néztem rá áthatóan. A szemei csillogtak, de ezért nem a könny volt a felelős. – Kristen, el akarom mondani, hogy nagyon sajnálom mindazt, amit a Táborban a fejedhez vágtam… - folytattam volna, de ő közbevágott.
- Mindkettőnket félrevezettek. De örülök annak, hogy neked sikerült továbblépned és az Úrban ismét megtaláltad a hited – mondta egy álmosollyal az arcán.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Tudok róla, hogy papnak álltál, és szívből kívánom, hogy boldog légy.
- Kristen, ez valami félre… -
félreértés, akartam mondani, de egy rendőr félbeszakított minket.
- Kisasszony, önnek most velünk kell jönni, hogy felvegyük a tanúvallomását.
- Persze.
Azzal felállt és még egyszer utoljára végigsimított az arcomon, majd otthagyott engem a mentősökkel, akik sec perc alatt ellátták a sérülésem.
/Kristen/
Három nyomorúságos nap telt, azóta a borzalom óta. Visszagondolni is viszolyogtató érzés. A rosszullét kerülget, ha csak felidézem magamban Ann önelégült képét, ahogy odavet Vincent elé, aki szemrebbenés nélkül képes lett volna újra megerőszakolni. Elképesztőnek tartom az egész szituációt. A legjobb barátnőm tervelte ki ellenem ezt az undorító dolgot. El akartam felejteni mindent. Továbblépni, mintha mi se történt volna, de ezzel az egésszel olyan sebek szakadtak fel ismét, amik kínzóan fájdították a szívemet és a lelkemet.
Furdalt a lelkiismeret is, hisz Rob miattam sérült meg, és e fölött a tény fölött nem evezhetek csak úgy el. Tudtam, hogy meg kéne őt keresnem, hogy érdeklődjek a hogyléte felől, de egy betoji kis nyuszi vagyok. Nem lennék képes elé állni. Feltehetőleg így is szívből utál, s a legfájóbb az, jogosan teszi. Gondolom, még mindig azt hiszi, hogy megcsaltam őt Derekkel, és azzal, hogy miattam kis híján lelőtték, nem nőttem a szemében, ha lehet, csak még jobban megvet.
Rohadtul elszúrtam mindent! Kezdve azzal, hogy beengedtem az életembe Ann-t. Súlyos hiba, amiért életem végéig vezekelni fogok. Az emberi naivitás néha elképesztő alakot tud ölteni, és akkor csap le rád, mikor a legkevésbé várnád. Most én is a saját bőröm tapasztalhattam meg, ez mennyire igaz.
Anyának nem mertem szólni erről az ügyről, elég, ha kettőnk közül csak én vagyok idegbeteg. Úgy is pár nap múlva hazatér, elég, ha akkor értesül az eseményekről.
Egyedül lézengtem a lakásban, az egyetlen látogatóm Rose nővér volt. Ő közvetlenül a „baleset” utáni napon tett látogatást szerény hajlékomban. Örültem a jelenlétének, de különösebb jókedvre nem derített. Egyfolytában csak Rob körül forogtak a gondolataim. Vajon jól van? Nem súlyos a sérülése? Mit gondolhat most rólam? És a legfontosabb, amin agyaltam: Miért jött el hozzám aznap? Erre nem tudtam egyetlen ésszerű magyarázattal sem szolgálni magamnak. Egyet tudtam csupán elképzelni, hogy személyesen akarta velem közölni, papnak állt. Igen, ez lehet a megoldás! A szívem belesajdult a tudatba, hogy végérvényesen elveszettem azt a férfit, akit életemben először és feltehetőleg utoljára szerettem. Ha viszont szeretem, akkor fájó szívvel is, de bele kell törődnöm, hogy más életet választott, amiben én nem szerepelek már. Egyet akarok mindössze, hogy Ő boldog legyen!
Egyik hasznavehetetlen napom következtében kaptam egy furcsa levelet. Nem volt feladó ráírva a borítékra, csupán az én nevemet lehetett elolvasni, de az is nehézkes volt, ugyanis az illető, aki írta, macskakaparással véste a nevemet a szép, halványzöld borítékra. Remegő kézzel téptem fel a vékony levelet, féltem ugyanis, hogy esetleg Vincent szüleinek a fenyegetése áll e mögött.
„ Kedves Kristen:
Szeretném, ha elfogadnád a meghívásomat, és eljönnél a Griffith Parkba, ahol eltölthetnénk egy kellemes estét!
A találkozóra este 8-kor kerülne sor. Reménykedem benne, hogy eljössz!”
Meredten bámultam a fehér papírra, ami ismeretlen kézírással volt írva. Nem ismeretem fel benne egyetlen ismerősöm írását sem, ami gyanúra adott okot. Tárcsáztam a rendőrséget, akik készségesek voltak. Megkértek, hogy menjek el erre a bizonyos találkozóra, és ha veszélyesnek ítélik a helyzetet, azonnal közbelépnek és kiiktatják a gyanús elemet.
Fél nyolc volt, mikor kiléptem az ajtón. A taxi, amit rendeltem már kint várt rám, és felfedeztem a sarkon várakozó rendőrautót is. Megadtam a pontos címet a sofőrnek, majd kényelembe helyeztem magam és vártam az este kimenetelét. Nem éreztem magam rosszul, hisz ha bármi baj adódna, a rendőrök hamar kihúznak a slamasztikából. Csak pozitívan!
Teljesen besötétedett, mire megérkeztem a park bejárata elé. Ekkor kissé megremegett az a hű, de nagy önbizalmam, de a nyugalom álarcát magamra öltve, magabiztosan lépdeltem egyre beljebb és beljebb. Nem tudtam, hogy hova kell mennem, se azt, hogy kit kéne keresnem, így elhatároztam, amíg valaki le nem szólít, folytatom a nyugodt kis sétámat. Tizenöt perc után kezdtem csak azt érezni, hogy engem bizony rohadtul átvertek. Hogy ez kinek lehetett a célja, arról lövésem se volt. Meguntam a monoton sétát, s elindultam a kijárat felé, csakhogy hirtelen egy gitáros lépett elém. Rám mosolygott, majd belekezdett egy számomra ismeretlen dalba. Ki akartam kerülni, de nem engedte, hogy ezt megtegyem. Zavartan mosolyogtam rá, és egy
„Had menjek a dolgomra, kérem” pillantást lövelltem felé. De csak nem tágított az ürge. Sőt, hogy a bajt tetőzzük még egy pasi csatlakozott hozzá, így már ketten húzták a nótámat. Feladtam annak a lehetőségét, hogy én ma innen távozom, ezért karba tett kézzel vártam a dal végét. A meglepő fordulta csak eztán következett….köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől.
/Robert/
- A levél elküldve haver – szalutált mosolyogva Toby.
- Kösz. Nagyon hálás vagyok, amiért segítetek nekem – hálálkodtam két barátomnak, akik segédkeznek nekem Kristen visszahódításában.
- Ez csak természetes Rob – fogta meg a vállamat Kate.
- Mi van, ha nem jön el? – kérdeztem félve.
- El fog menni, nyugalom – próbált nyugtatgatni Kate. Mit nem adtam volna azért, hogy igaza legyen. Ez lehet talán az utolsó esélyem, hogy visszakapjam Kristent, szóval apait, anyait bele kell adnom a visszahódításába. Ki is eszeltem valamit, ami remélhetőleg lesz annyira ütős, hogy újra kezdje velem a kapcsolatot. Kizárólag őt akarom, nélküle már nem lehet teljes az életem. Olyan új érzéseket ébresztette bennem, amik ellen, ha akarnék se tudnék küzdeni. Kimondhatatlanul szerelmes vagyok belé, és meghalnék ha visszautasítana. Pedig erre is fel kell készülnöm. Azok után, amit a fejéhez vágtam a Táborban, nem csodálnám ha soha többé nem akarna látni.
- Ideje indulnom – mondtam az ajtóban toporogva. Kate odalépett elém és megigazította a csokornyakkendőmet. Biztatóan rám mosolygott, majd utamra engedett.
A szívem hangosan dübörgött a mellkasomban. Újra és újra végigjátszottam magamban a dal szövegét. Csak ne izguljak annyira, hogy elfelejtsem!
Idegesen tördeltem az ujjaimat.
- Jó estét, uram – köszöntött barátságosan Simon, az egyik gitáros, akit direkt erre az estére kértem fel, hogy velem együtt játsszon.
- Jó estét – köszöntem vissza. Nagyon sóhajtottam. Rettentő mód izgultam.
- Clive mikorra várható? – kérdeztem nyugtalanul. Alig vártam, hogy kezdjük végre.
- Azt mondta, megvárja míg a kisasszony megérkezik, majd csak aztán csatlakozik hozzánk – válaszolta Simon. Bólintottam és tovább várakoztam.
/Kristen/
A fák közül kilépve, még egy férfi csatlakozott a gitározó kis duóhoz. A szám is tátva maradt az ismerős alak láttán. S mikor meghallottam rekedtes hangját, végigfutott a hátamon a hideg. Megdermedve hallgattam, ahogy újra előadja nekem azt a dalocskát, amit az első közös éjszakánk alkalmával írt nekem. Hihetetlen romantikus volt. Fáklyák égtek körülöttünk, és a kellemes hang betöltötte az este csendjét.
Nem tudtam hova tenni ezt a kis előadást. Miért énekel nekem? Ő már pap, ez tilos!
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy lefutattam magamban mindezt. Elkaptam Róla a fejem és elindultam, hogy leülhessek egy közeli padra.
Rob ekkor abbahagyta az éneklést és a gitározást, majd megköszönte a két férfi részvételét, s elbúcsúzva tőlük hozzám lépett.
A zsebéből előhúzott egy hófehér anyagzsebkendőt és átnyújtotta azt nekem. Ujjaink összeértek, miközben elvettem tőle az anyagot. Különös érzés kerítette a hatalmába, ami nem volt más, mint a
remény.
- Kösz – szipogtam.
- Kristen… - kezdte volna, de én rögtön leintettem.
- Ne mondj semmit! Így is elég fájdalmas, hogy tudom, soha többé nem lehetek veled – hiába töröltem le a könnyeimet, azok újra utat törtek maguknak.
- Szeretlek – suttogta. Értetlenül néztem rá.
- Ez nem jó vicc! – szóltam kissé ingerülten a kelleténél, s felkeltem a helyemről.
- Ezt egyáltalán nem viccnek szántam – erősködött. Nem értettem, miért jó neki, hogy kínoz.
- Pap vagy, szóval ezt nem mondhatod nekem! – vágtam a fejéhez a kegyetlen igazságot.
- Nem, nem vagyok az – csóválta a fejét. Elvesztem.
- De Kate megírta, hogy… - a számra tapasztotta a tenyerét, csendre intve így engem.
- Minden csak hazugság volt. Ann írt neked Kate nevében. Fájdalmat akart okozni neked azzal, hogy azt mondja, papnak álltam. Nagyon jól tudta, hogy ez az egyetlen olyan dolog, ami tényleg nagyon megsebezne téged – ekkor levette a számról a kezét. Kellett pár pillanat, mire megemésztettem a hallottakat. Az öröm és a boldogság félelmetes erővel áradt szét a bensőmben. A tüdőm ismét megtelt éltető oxigénnel, a szívemről leolvadt a jég s újra dübörgő dobogásba kezdett. Egyszóval ismét éltem.
Gondolkodás nélkül vetettem magam Rob karjai közé, és egy perc hezitálás nélkül kutattam ajkai után. Oly’ rég érinthettem számat az övéhez, hogy a kellemes érzés letaglózott. Rob kezeit a csípőm köré kulcsolta és közelebb vont magához. Én ösztönösen a hajába túrtam és úgy faltam tovább édes ajkát.
Hirtelen elszakítottam magam tőle és szégyenkezve néztem fel rá. Ő becsukott szemmel, hangosan zihált.
- Sajnálom, kissé elragadtak az érzelmek – idegesen tűrögetni kezdtem a hajamat a fülem mögé.
- És én ennek kimondhatatlanul örülök – végre rám emelte csillogó szemeit.
- Azt hittem, gyűlölsz engem – mondtam neki fojtott hangon.
- Soha nem lennék rá képes– válaszolta határozottan, majd a kezemért nyúlt. Elgondolkodtam, hogy nyújtsam e felé az enyémet, de az eszem ismét alul maradt a szívemmel szemben.
- Derek és én köztem nem… - ekkor a mutatóujja akadályozott meg benne, hogy elmondjam neki az igazat.
- Tudom – súgta. Elképedtem.
- Honnan? – néztem rá összevont szemöldökkel.
- Már akkor is tudtam, mikor azt a sok szörnyűséget a fejedhez vágtam, de biztos csak azután lettem, hogy Derek felhívott. Annyira sajnálom! – hajtotta le a fejét.
- Derek felhívott? – kérdeztem vissza, pedig nagyon is jól hallottam, hogy az imént ezt mondta.
- Igen, hogy figyelmeztessen a közelgő veszélyre.
Elképedtem ezen is. Derek, aki a cinkos társa volt Ann-nek, önként és dalolva bevallott mindet Robnak? Hihetetlen!
- Meg tudsz nekem valaha bocsátani? – kérdezte aggódva, de szemében a reménysugár égett.
- Egyetlen percig se haragudtam rád. Én voltam a baj okozója, hisz senki nem kényszerített, hogy csókoljam meg Dereket.
- Egyezzünk meg abban, hogy mindketten felelősek vagyunk, amiért ilyen hosszú ideig nélkülöznünk kellett egymást – emelte meg az arcomat az államnál fogva. Hatalmas kő esett le a szívemről. Végre az összes fal lehullott közöttünk, és akadálymenetes szerethetjük egymást az idők végeztéig.
- Annyira szeretlek! – kulcsoltam át a kezeimet a nyakánál. A hajamba puszilt és felemelve a földről pörgetni kezdett, míg végül el nem szédültünk. – Te bolond vagy!
- Te tettél azzá – somolygott rám. – Őrülten szeretlek Kristen Stewart – csillogó szemei egy szemernyi kétséget se hagytak a felől, hogy komolyan gondolja mindezt.
Az élet néha megtréfálhat minket, és olyan útra terelhet, ami veszéllyel és fájdalommal teli. De ha elég türelmes vagyunk, akkor megkapjuk tőle a méltó jutalmunkat. A mi esetünkben: a
szerelmet.
Vége
- Na?! Na?! – kíváncsiskodtam.
- Hát ez… - húzta az időt, az idegbajba kergetve így engem.
- Kris, ne csigázz! Az igazat mondd, hogy tetszett? – érdeklődtem feszülten.
- Nagyon bejött – csukta be végül a kinyomtatott irományt.
- De? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Ha ilyen kurta választ ad, mindig van kifogása a dolgok ellen.
- Először is, miért a mi neveinket használtad, másodszor pedig, miért én vagyok a csapodár?
- Nos, azért a mi nevünket használtam, mert az összes történetbe, amit írok téged képzellek – ekkor odakúsztam hozzá és gyengéden megcsókoltam őt.
- Helyes válasz – mosolygott, majd eltolta az arcomat. – És miért én vagyok a rossz? – tette csípőre a kezeit.
- Hát, elég érdekes lettél volna apácaként – nevettem fel.
- Persze, te sokkal jobb vagy papként! – vágta be a durcást, persze csak viccből. – Szóval ezen ügyködtél esténként? – tette helyre a puzzle darabkáit.
- Bingó! Csak ez járt a fejemben, ki kellett írnom magamból. Tudod ez egy novellának indult, de aztán beindult a fantáziám és nem volt visszaút.
- És ezt filmre akarod vinni? – kérdezte.
- Hát, ahhoz előbb forgatókönyvesítenem kéne – gondoltam bele. – Nem, azt hiszem ezt meghagyom puszta itthoni használatra – kacsintottam rá egyértelműen.
- Én Ann-t a való életben jobban megtéptem volna – kuncogott aljasul. – Van egy rész azonban, amit nem értek – vette el tőlem a papírköteget.
- Mit? – kíváncsiskodtam. Lázas lapozásba kezdett, s mikor megtalálta a keresett oldalt, kaján vigyor terült szét az arcán.
- Ezt! – tolta elém az irományt, és a mutatóujjával rábökött a meg nem értett részre. Olvasni kezdtem, majd kérdőn néztem fel rá. Félresöpörve a papírokat odamászott hozzám az ágyban, és a fülembe suttogott.
- Szeretném, ha megmutatnád, hogy is csinálták azok ketten – végezetül beleharapott a fülcimpámba. A vérem forrni kezdett, ahogy elképzeltem, nemsokára valósággá válik a 15. fejezetem. Mikor írtam, akkor is Kristen lebegett a szemeim előttem, de ez most más, ez a
valóság.
Derekánál fogva vontam magamhoz közelebb, úgy kutattam a szája után. Vadul beleharapott az alsó ajkamba, ami azt eredményezte, hogy a nadrágom vészesen szűkké vált. Magamhoz szorítottam törékeny testét, és óvatosan a párnák közé helyeztem. Fölé tornyosultam és apró csókokkal hintettem be a nyakát. Ő, a hajamba túrva élvezte előjátékomat.
- Azt akarom, hogy légy olyan kis tudatlan, mint a könyvben szereplő Rob – zihálva kérte ezt tőlem.
- Ahogy…..akarod – csókoltam meg.
- Kapcsold le a villanyt – nyöszörögte, miközben én a pólója alá csúsztattam a kezeimet, és ingerelni kezdtem a melleit.
- Nekem így is tetszel – nyögtem, ahogy megéreztem Kristen kezeit, amint az ágyékomat kényeztetik.
- Akkor se akarom, hogy lásd a hatalmas hasamat.
Felnéztem rá, és szemeiből kiolvastam, ebből nem fog engedni. Ha én itt ma célt akarok érni, akkor meghunyászkodom az akarata előtt.
Egy utolsó puszit nyomtam gömbölyödő pocakjára, aztán kimászva az ágyból leoltottam a villanyt.
A szoba sötétbe burkolózott, én pedig izgatottan lépdeltem vissza szívem választottjához, aki első közös gyermekünket hordja a szíve alatt.
Ma éjszaka földöntúli élvezetekben fogjuk részesíteni egymást, csak úgy, mint a könyvem két azonos nevű szereplője. És ez így lesz egy életen át.
The End
Hát, itt a vége fuss el véle:D Nem tudom kiben milyen érzések kavarognak, én nagyot röhögtem, mikor egyik este megálmodtam a végkifejletet. De, ez nem is történhetett volna másképp, mert az egész sztori egy álomból indult, úgyhogy így lett kerek az egész a számomra, és reményeim szerint számotokra is!
Most tényleg arra kérek mindenki(ha névtelenül is), de írja le a gondolatait, az érzéseit, és nyugodtan írhattok kritikát is, én nem sértődöm meg rajtuk:)
Még egyszer szeretném megköszönni a 75 rendszeres olvasónak, akiből ha jól számoltam 40-en olvastak szinte mindig engem!! Ez egy hatalmas szám, amire büszke vagyok, és hálás is!!! :)
Nem kell azonban senkinek elszomorodnia, hisz a köztudatból nem tűnök el, csak nem itt, hanem a másik oldalamon fogok tevékenykedni. (Ide kattintva oda juttok) Nos, mivel én már könnyezem, nem is szaporítanám tovább a szót.......a kedvenc énekesem, egyik legcsodásabb dalának egy kis részletével búcsúznék, és köszönném meg nektek ezt a 7 hónapot!!(L)
"Halott virágok illatát nyögik a fák
és megrázkódik a táj,
valami véget ért, valami fáj."*
*Ákos - Valami véget ért
U.i: ha valaki szeretné, hogy elküldjem neki a történetet, az nyugodtan jelezze a komiba, vagy a chaten;)
