The Prohibited Fruit - 2. fejezet

Üdv, újra!!

Íme a 2. fejezet. Láttam a komikban, hogy mindenkit sikeresen kiakasztottam azzal, hogy Rob pap akar lenniXD Nos ebből a részből kiderül, hogy mi az oka ennek!

Elmondanám, hogy nem gyakran fogom 2 szemszögből írni a történetet, csak nagyon indokolt esetben nyúlok az ilyen megoldáshoz, hisz haladni kell a történettel, nem akarom, hogy unalmassá váljon!

Na, de ennyi szerintem elég is bevezetőnek, jó olvasást és légyszi ajándékozzatok meg pár komival!

Puszi, Lilluci

2.

/Robert/

- Kicsim, ideje lefeküdnöd – mondja anya, az ajtónak támaszkodva. Arcán szeretetteljes mosoly terül el.
- Had maradjak fönt még egy kicsit – kérlelem. – Be szeretném fejezni a rajzot, mielőtt apa hazaér – fölemelem a szóban forgó művet és megmutatom neki.
- Á, a Brémai muzsikusok – ismeri fel a szerintem eléggé félresikerült rajzot.
- Rendben, – sóhajt fel – kapsz még 15 percet, de utána irány az ágy! Tudod, hogy holnap lesz az első napod az iskolában.

Ha akarnám, se tudnám ezt elfelejteni. Már négy hónapja, minden este írnom és olvasnom kell, hogy, mint mondják, felkészültebben kezdjem meg az első osztályt. Az egész apa ötlete volt, ő teljes mértékben maximalista, nem szeretne szégyenkezni miattam, mint mondja. Ezért is rajzolom most a Brémai muzsikusokat. Ez volt az első könyv, amit olvasnom kellett, remélem, elnyeri a tetszését.

- Rendicsek, ígérem negyed óra múlva, már az ágyat fogom nyomni.
Odasétál hozzám és egy puszit nyom a fejem búbjára, de én teljesen elveszek a rajzom tökéletesítésében.

A szemeim kezdenek lecsukódni, de még mindig nem vagyok kész. Pedig tökéletesnek kell lennie, különben apa megint leszid.
Épp az utolsó ceruzavonásokat végzem, mikor hangos veszekedésre leszek figyelmes. Meghallom anya hangját, aki már sírva kiabál feltehetőleg apával.
Az álom azonnal kiszáll a szememből, és bár tudom, hogy nem a legjobb ötlet ilyenkor zavarni őket, mégis el akarok dicsekedni apának a rajzommal, így egyenesen a nappali felé veszem az irányt.

Kezemben a képemmel teljesen megkövülök. Meglátom ugyanis a félholtra vert és vérbe fagyva fekvő anyámat a fal mellett, aki keservesen sír és kérleli apát, hogy álljon le. Erre kap egy rúgást a hasára. Kezeimet a szemem elé kapom, próbálom eltakarni a látványt, de a hang így is iszonyú.
- Robert? – kérdi anya, szinte eszméletlenül. Apa erre hátrafordul és teljesen kikelve magából, megragadja a karomat, és a földre taszít.
Eddigre már én is keservesen sírni kezdek, de ez őt, egy cseppet se hatja meg.
- Hallgattasd el a fattyadat! – harsogja apa.
- Robert nem lesz semmi baj – szól hozzám anya lágy hangon. – Kicsim minden rendben, ne sírj! – könnyei nyeldesése közben mondja mindezt nekem.
Nem bírom abbahagyni, bármennyire is próbálom, egyszerűen nem megy. Apa teljes mértékben kikel magából, és rohamléptekkel közelít felém, de anya sikító hangja megállítja.
- Kérlek, őt ne bántsd! – kérleli a felismerhetetlenségig összeverve.
- Kussolj! Még ezt az átkozott kölköt se tudod lenyugtatni, egy szánalmas kurva vagy! – ordít rá. Újfent odasétál hozzá és letérdel mellé, majd a hajánál fogva emeli fel a fejét, azután kissé fölemelkedik, és arcon rúgja. Ezek után anya elveszíti az eszméletét, legalább is reménykedem benne, hogy „csak” ennyi történik.

Ketten maradunk.
Én már visítozok, annyira félek. Soha nem láttam ilyennek, a mindig boldog, önfeledt apukámat. Persze veszekedtek, hisz melyik családban nincsenek kisebb civakodások, de ennyire brutális és kegyetlen még soha sem volt. Szeretett minket, vagyis eddig azt hittem. Nem tudom hova tenni ezt a félőrültet, mintha egy másik ember lenne, akit nem ismerek, és nem is akarok megismerni.

Hirtelen terem ott mellettem.
- Hagyd abba a bőgést! – kiabál rám az alkoholos leheletével.
Hiába minden, nem bírom abbahagyni sírdogálást. Először egy pofont kapok, amitől felreped a szám széle.
Gyorsan anyára pillantok, de ő még mindig mozdulatlan.
- Anya! – sikítom kétségbeesetten. Teljesen eluralkodik rajtam a pánik.
- Fogd be!
De képtelen vagyok csendben maradni, utolsó mentőövként segítségért kezdek kiáltani, hátha a szomszédok meghallják. De nem!
- A kurva életbe, nem érted, amit pofázok neked?! – vérben forognak a szemei, miközben óbégat.
Megragadja a karom és a szoba másik végébe dob. A rajzomon landolok.
Az elkövetkezendő események összemosódnak.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy kicsatolja az övét és kihúzza azt a nadrágjából, majd félbehajtja, közben engem hasra kényszerít és lesújt rám a bőrövvel vagy egy tucatszor.
A rajzomat piros vér borítja be.

*

Ordítozva és izzadtan riadtam fel az éjszaka kellős közepén. Az emlék hosszú idő után ismét kísért az álmaimban. A seb újból felszakadt és kitudja, megint mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ismét behegedjen.
Pedig 14 év telt el, én mégse tudok menekülni a múlt elől.

Arcomat a kezembe temettem, és férfi létemre sírni kezdtem. Ahogy megint láttam anyát összeverve, még ha csak álmomban is, de teljesen felkavart. Az ember az ilyet nem tudja egykönnyen feldolgozni, elfelejteni, pedig szinte lehetetlen, főleg, hogy én még mindig magamon viselem apám akkori kikelésének a nyomait. Nagyjából az egész hátamat sebek és hegek borítják, amik soha nem fogják engedni, hogy magam mögött hagyjam a múltam.

Odasétáltam a gyógyszeres pulthoz és kivettem onnan egy altatót. Holnap ugyanis nagy nap lesz a számomra, végre Morgan atya bemutat a gyülekezetének, mint jövendőbeli papot.

Morgan atya, apám helyett apám volt, ő segített miután apámat először elvonóra küldték, majd börtönbe zárták. Kiderült, hogy alkoholista és aznap, mikor megvert minket épp kirúgták a munkahelyéről, és jó szokásához híven betért az első kocsmába, amit talált és a sárga földig itta magát, majd jól helybenhagyott minket. Kiderült, hogy többször megütötte, sőt súlyosabban is bántalmazta anyát, de én ezekről kisgyerek lévén nem tudtam.
Az atya segített anyámnak, hogy ne hagyja el magát teljesen, nem csak miattam, hanem maga miatt is. Abban is a segítségünkre volt, hogy mindketten kigyógyuljunk a depressziónkból és elérte, hogy ne magunkat okoljuk a történtek miatt.
Egyszóval ő volt az, aki újra embert faragott belőlünk, és ez az egyik ok, amiért én is pap akarok lenni.
Egyrészt meg akarom hálálni mindazt, amit ő adott nekünk, másrészt én is segíteni akarok a hasonló cipőben járó embereken.

Emlékszem, mikor közöltem a hírt anyámmal. Eleinte csodálkozott, hogy erre adom a fejem, de elmondtam neki, hogy miért pont ezt a hivatást választom. Megértette és onnantól kezdve madarat lehetett volna fogatni vele. Azt mondta, bármiben támogat, ami engem boldoggá tesz, hisz én vagyok neki az egyetlen, és csakis az én boldogságom számít neki a világon.
A barátaim már egy más tészta voltak. Nekik sosem meséltem a szörnyű tettről, amit apám elkövetett és nem is akartam, hogy megtudják. Mikor bejelentettem, hogy papnak készülök, szakadtak a röhögéstől, azt hitték elmentek nekem otthonról. Mindent bevetettek annak érdekében, hogy változzon a nézőpontom. Még egy lányt is szereztek nekem, akinek az lett volna a feladata, hogy kiűzze a fejemből ezt a – számukra – képtelen gondolatot, de ez nem sikerült neki. Pedig valóban csinos és kedves lány volt, az én érdeklődésemet azonban nem keltette fel. Úgy ahogy eddig még soha senki, és nem is fogja! Sosem lesz rám senki olyan hatással, hogy félredobjak érte mindent.
A kis akciójuk után kénytelenek voltak beletörődni az elhatározásomba. Nem is nyaggattak tovább, bár az óta is egy idiótának tartanak.

Szerencsére az altató, amit bevettem hamar hatott és az elkövetkezendő pár óra, amit még aludhattam rémálom mentesen telt.

Reggel még az óracsörgés előtt ébredtem. 8 óra múlt egy pár perccel, igaz a mise csak egykor kezdődik, mégis szerettem volna előbb a templomba érni, hogy megtudjam a szertartás pontos menetét.

Egy gyors fürdés, majd egy kávé után, felhúztam egy sötétkék inget és egy farmert, azután pedig elindultam.
Mint mindig most is a tömegközlekedést választottam az utazás céljául, szerettem együtt utazni embertársaimmal.
Az utam nem tartott tovább 15 percnél. Besétáltam hát a kicsiny templomba, keresztet vetettem, azt követően elindultam a parókia felé, ahol Rose nővér és Morgan atya épp egy beszélgetés kellős közepén tartott.

- Elnézést, ha megzavartam valamit – kértem bocsánatot és kezdtem kihátrálni a kicsiny szobából.
- Semmit se zavartál meg, sőt jó is, hogy jöttél – kezdte az atya. – Rose nővér épp arról számolt be, hogy ma egy új taggal fog bővülni kicsiny gyülekezetünk – a mondat végén Morgan atya hangja elcsuklott. Mindig nagyon örült az új tagoknak. Én is a gyülekezethez tartoztam egy évvel ezelőttig.
- Valóban? És ki az illető? – érdeklődtem.
- A neve Kristen – vette át a szót a nővér – az anyja kért meg, hogy hozzam őt el hozzánk, mert elmondása szerint a lány elég csapodár életet él – fejét csóválva folytatta – pedig még csak 19 éves.
Ezen én is meglepődtem, bár a hasonló korú fiatalok, mind lazábban élnek, mint mások. Igaz ez rám nem volt jellemző, pedig csak egy évvel vagyok idősebb, mint az a lány, de én ezt nem engedhetem meg magamnak és nem is vágyom az efféle tivornyákra.
Ezen felül vártam már a találkozást, persze nemcsak vele, hanem a többiekkel is. A gyülekezeti tagok zömét már ismertem, de Kristen számomra is új jövevénynek számít. Remélhetőleg még idejében rátalál az Úrra.

- Mivel ő is és te is újjak vagytok, azt szeretném, ha vele, egy kicsivel többet foglalkoznál. Neki még új lehet az egész környezet, neked, pedig jó gyakorlás lesz.
- Természetesen atyám. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól érezze magát és persze, hogy megtalálja a hitét.
- Köszönöm fiam – hálálkodott.
- Nekem indulnom kell érte – szólalt meg a nővér. Felállt az étkezőasztaltól és miután keresztet vetett, távozott.

Morgan atya a mise kezdetéig mindent elmagyarázott. Elmondta, hogy ma csak bemutat az embereknek, a szertartást kicsit később kell majd megtartanom, mikor már gyakorlottabb leszek.
Azt is elárulta, hogy a Hittan tábort, - amit már tudtam, hogy indítani fog – én vezetném, legalább is nagyon szeretné, ha így lenne.
Szóhoz se jutottam a döbbenettől.
- Ez nagyon megtisztelő és örömmel elvállalom. De ön is részt vesz azért rajta? – kérdeztem.
- Igen és Rose nővér is velünk tart, de mi inkább meghúzódunk a háttérben – mosolygott.

Ez iszonyatosan nagy feladat lesz, de legalább kipróbálhatom magam „éles helyzetben” is. Megpróbálok nem csalódást okozni se neki, se az embereknek és persze magamnak sem.
Hálás voltam, hogy a tisztelendő épp engem tisztel meg ennek a feladatnak a végrehajtásával, ekkora dolgot még tudtommal soha senkire nem bízott, főleg nem egy kezdőre. Meghatódtam, hogy ennyire bízik bennem.

Tíz perc volt hátra a mise kezdetéig. Izgatott voltam, annyira, hogy a gyomrom remegett az idegességtől.
Felvettem a számomra kötelező fehér ruhát és követtem az atyát.
Zavarban voltam, féltem bárki szemébe is belenézni, azonban erőt vettem magamon és tekintetemmel régi ismerőseim arcát kerestem. Most is 3 sorban foglaltak helyet közvetlenül a kápolna előtt. Nem vették észre, hogy néha odapillantok, ugyanis mindeközben Morgan atya elkezdte a szent beszédét.
Kate és a többiek mind őt hallgatták, tisztelettel figyelték minden egyes szavát.

Kate volt az első ember, akit megismertem és rögtön barátommá fogadtam, a szintén rossz családból származó alig 17 éves lányt.
A szülei drog függők voltak és egészen 8 éves koráig őt is rendszeresen belőtték.
Mikor a szomszédoknak kezdett furcsa lenni a család, kihívták rájuk a családfelügyelőket. Ők először intézetbe vitték a kislányt, majd miután kínok árán leszoktatták a drogról, nevelőszülőkhöz került, akik onnantól kezdve szeretetben nevelték.
A csoport többi tagja is hasonló okok miatt járt ide.

Kate-el töltöttem az időm nagy részét, de most sajnos a felkészülésem miatt kevesebb időm maradt a számára, de ő ezt soha nem veti a szememre, megért és támogat.
Mellette ültem szinte az összes szertartáson, amit még én is gyülekezeti tagként követtem soron. Most viszont valaki más foglalta el azt.
Feltehetőleg Ő volt Kristen. Egy sanda pillantást vetettem felé. Elég furán viselkedett, ugyanis erősen kapaszkodott a pad szélébe és ajkát harapdálta, ezen felül néhány izzadságcseppet véltem felfedezni a homlokán.
Lehet, hogy ő is drogfüggő?

Ahogy kicsivel jobban megnéztem, egész csinos lány volt és furcsa mód már alig vártam, hogy megismerjem.
Vajon a hangja is olyan szép, mint ő maga?
Teremtőm, miken jár az eszem?! Biztosan azért vagyok rá ennyire kíváncsi, mert még új. Legalább is nagyon remélem!

Szerencsére ezt a kusza gondolatmenetet a tisztelendő félbeszakította. Rám nézett, majd vállon veregetett, ezt követően, pedig bemutatott a templomban összegyűlt embereknek. Miután azt is közölte, hogy nemsokára pap leszek és feltehetőleg itt, az emberek tapsolni kezdtek. Jól esett, hogy ennyien örülnek a jövetelemnek.
Csak egyvalaki nem osztozott az örömünkben, Kristen. Nem csodálom, hisz ő még nem ismer, ahogy mást sem, és gondolom templomban is most jár először, nem tud sok mindent, de én azon leszek, hogy mindent megmutassak és megtanítsak neki.

- Mielőtt elfelejtem, - kezdte a pap – kis közösségünk, Robert vezetésével egy Hittan tábort indít két hónapra. Kifele menet az ajtó mellett megtalálják a jelentkezési lapot. A befolyt összegből kis templomunkat szeretnénk felújítani – fejezte be.

A szertartás ezzel véget ért. Többen sorban álltak, hogy gyónjanak, de voltak, akik csak imádkozni maradtak.
Egyvalaki azonban rögtön az ajtó felé rohant. Tekintettemmel végigkövettem az útját. Sokáig elidőzött a kijáratnál, majd sietősen továbbállt.
Fogalmam sincs, hogy miért, de én is megindultam az ajtó felé. Felnéztem a kitűzött jelentkezési lapra, és valamiért meglepődtem, mikor megláttam rajta a nevet.
Kristen Stewart. Semmi kétség, Ő is ott lesz.
De miért vagyok egyszerre boldog és csalódott? Miért örülök annak, hogy a legtöbb időt a táborban feltehetőleg vele fogom tölteni?
Kezdtem megijedni, az ilyenfajta paradox érzések számomra újak voltak, amiket nem szabad és nem is akarok érezni! SOHA!
Fogtam magam, és a parókiába siettem, ahol elmondtam egy Miatyánkot.

Ezt rajzolta Rob:)

Íme a 6 éves Robcika:)