The Prohibited Fruit - 20. fejezet

Sziasztok!!!

Ismételt elnézés a csúszás miatt, de a betegség eléggé levett a lábamról, meg ugye a másik blogra is írnom kellett, szóval teljes káoszban voltam:S

Mivel a chatben már nagyon sokan kérdezték, hogy mikor óhajtok új résszel szolgálni, eldöntöttem, hogy betegség ide vagy oda, de ma megírom nektek a frisst:)

A komikat az előzőhöz nagyon szépen köszönöm, mindig jókat mosolygok a kis összeesküvés elméleteiteken, és szinte egy rugóra jár az agyunk;)

Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!!

És nézzétek el nekem most ezt a fejezetet, de egy óra leforgása alatt írtam meg, egyszóval kicsit....hát nem is jellemzem inkább:/

Lilluci

U.I. EZT a számot hallgattam szinte egész írás közben, ha van kedvetek hallgassátok meg:)

20.

/Kristen/

Eljött az esküvő napja. Ez engem annyira nem villanyozott fel, de ha már egyszer a világ egyik legszebb városában vagyok, és éppenséggel az apám készül összekötni az életét élete szerelmével, megpróbálok jó képet vágni az egészhez. Az én nyomorom most egyáltalán nem fontos e jeles napon. Persze egész éjszaka rémálmok gyötörtek, újra és újra lejátszódott a bál estéje a fejemben és visszacsöppentem Rob anyukájának a lakására is. Visítozva ébredtem és ömlött rólam a veríték. Nem tudom, hogy valaha képes leszek e túllépni ezen a borzalmon. Túl nagy sebet ütöttek rajtam ezek a dolgok ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem, de meg kell próbálnom! Voltam én már ennél nehezebb helyzetben is, ezzel is elbánok…….azt hiszem.

Nem akartam tovább ezen agyalni, ezért nekiálltam készülődni. Nem vittem túlzásba a dolgot, hisz nem én vagyok a menyasszony, így nem nekem kell a nap fénypontjának lennem. Egy nagyon egyszerű halványrózsaszín ruhát hoztam magammal, amit anyám tukmált rám még évekkel ezelőtt. Azóta porosodott a szekrényemben és úgy gondoltam megjáratom egy kicsit a feledésbe merült ruhadarabot. A hajam rendben volt, a sminkemet meg elintéztem egy kis púderrel és szemhéjfestékkel. Én magam meg voltam elégedve a látvánnyal.

Amint végeztem az utolsó simításokkal is, halk kopogtatást hallottam az ajtó felől. Apám ácsorgott odakint. Rendkívül elegánsan festett a fekete frakkjában. A szemei egyből felcsillantak, ahogy meglátott.
- Káprázatosan festesz kicsim – ölelt magához úgy, hogy majd’ megfulladtam. Apukám mindig is egy kicsit túl érzékeny volt az átlagnál.
- Kösz apa, de megfojtasz – mondtam, és próbáltam kiszabadulni túlságosan is ölelő karjai közül.
- Bocsáss meg – kért elnézés. Legyintettem, majd beinvitáltam a szállodai szobámba.
- Mikor indulunk? – kérdeztem, miközben előkotortam egy szandált a bőröndömből.
- Úgy, öt perc múlva – felelte, miután megnézte a karóráját. – Kincsem, tényleg nagyon boldog vagyok, hogy te is jelen vagy ma – hatódott meg.
- Persze, hogy itt vagyok. Az ingyen kaja mindig is vonzott – próbáltam viccel elütni a meghatódott hangulatot. Nem akartam visszakerülni egy labilis érzelmi állapotba. Apa jót mosolygott a frappáns válaszom hallatán, majd felszólított, hogy ideje elindulnunk.

Az egész esküvő, mintha csak egy szempillantás lett volna, pedig három egész órán át tartott. Én azonban lélekben nem voltam az ünneplő tömeg között. Meg is róttam maga érte. Csak egy napot bírj ki, hogy nem gondolsz rá! Lehetetlen egy nőszemély vagyok. Azon filóztam ugyanis, hogy most vajon mit csinálhat? Gondol egyáltalán rám? Hiányzom neki? Megbánta, hogy olyan becsmérlően beszélt velem? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések sorakoztak egytől egyig a fejemben.

Azért megpróbáltam odatenni magam, nehogy én legyek a fancsali képű lány, aki a saját apja esküvőjét se élvezi. Mikor felkértek, táncoltam, mikor a többiek nevettek én velük tartottam, ha enni kellett az esküvő tortából, hát megtettem.
Beth csodaszép volt, és a Retiro Park is pompázott az ő tiszteletükre. Ennél szebb menyegzőn még nem jártam, mégis nagyon vártam, hogy holnap gépre szállak és Los Angelesbe landoljak.

A vacsora végeztével én róka mód kisunnyogtam és felszaladtam a szobámba. Elég volt nekem ennyi vigadás a mai napra. Ruhástól lerogytam az ágyra, és a plafont fixíroztam. Unalmamban nem tudtam mit csinálni, így bekapcsoltam a laptopomat és, amíg az üzemképes állapotba nem került, én elmentem lezuhanyozni. A víz kellőképp ellazított, ahhoz, hogy nyugodtan tudjak majd aludni. Legalább is rám férne, mert egy hete álmatlanul forgolódom az ágyamban, de ha nagy nehezen sikerül is álomba szenderülnöm, jönnek azok az átkozott rémálmok.

Kilépve a fürdőből újra ledobtam magam a pihe-puha ágyra, és magam elé véve a gépem rögtön az e-mailjeimet kezdtem el olvasni. Csupa reklám szarság, csupán kettő volt személyre szóló levél. Az egyik arról írt nekem, hogy sikeresen megbuktam a középiskolában, ezért évet kell ismételnem. Hurrá! Ez teljesen felvillanyozta a napomat. Egy bukott semmirekellő nőszemély lettem.
Ki is léptem ebből az átkozott levélből, és inkább elolvastam a másikat. Az még ennél is szörnyűbb volt. Háromszor olvastam el egymás után, hogy megbizonyosodjam róla, nem káprázik a szemem, és nem az elmém játszik velem egy ördögi játékot. Sajnos a levél tartalma a harmadik elolvasás után se változott. Amúgy is sápatag arcom ha lehet még fakóbb színre váltott, ahogy tudatosult bennem a levél tartalma.
A mail Kate-től jött személyesen.

„Kedves Kristen:

Szomorú vagyok, amiért búcsú nélkül távoztál azon az estén a Táborból. Hiányzik a társaságod, a barátságod, a felhőtlen jókedved, amivel kirángattál engem a burkomból. Levelem oka, azonban nem az, hogy sirassam a kettőnk barátságát, hanem, hogy beszámoljak egy számodra szomorú eseményről. Robról van szó! Eljöveteled után ugyanis Rob gondolkodás nélkül visszaállt a Rendbe…..már fel is szentelték, és Morgan atya mellett tanulja ki a papság rejtelmeit.

Sajnálom, hogy mindezt tőlem kellett megtudnod, de úgy érzetem jogod van, hogy értesülj róla. Rob ellenezte, hogy bármit is mondjunk neked ezzel kapcsolatban, de nem akartam, hogy feleslegesen reménykedj. Próbáld meg őt elfelejteni, és új éltet kezdeni nélküle.

Arra is megkért, hogy ne keresd őt soha többé, így is nehéz volt neki elfelejtenie téged!

Őszintén sajnálok mindent!

Kate”

Pap lett! Bármi jobb lett volna ennél. Ha tiszta szívéből gyűlöl és soha többé nem akar látni, abba még belenyugodtam volna, de, hogy végérvényesen elveszítsem, arra nem voltam felkészülve. Mi értelme így az életemnek?

/Robert/

Néztem, ahogy Kristen csak úgy szó nélkül kisétált az életemből. Nem tettem semmit annak érdekében, hogy maradásra bírjam. A büszkeségemet sebezte meg oly’ módon, amit nem tudok neki könnyű szerrel megbocsátani. Összetört már másodjára, de ezúttal én is túllőttem a célon, ezt nagyon jól tudom. Ezt soha nem fogja nekem megbocsátani, ez volt a legszomorúbb. Azzal a tudattal élni, hogy boldogok lehettünk volna, de én az utolsó fénysugarat is kiöltem belőle ezzel kapcsolatba. Már azon voltam, hogy utána rohanok és esdeklem a bocsánatáért, de Ann megállított.

- Jól tetted, hogy leleplezted őket – tette kezeit a vállamra. Lesöpörtem magamról azokat.
- Én már nem vagyok benne biztos – lehajtottam a fejem és nagyot rúgtam a porba.
- Hazudott neked és megcsalt, te mégis vágyódsz utána? – kérdezte értetlenül és egyben idegesen.
- Szeretem és ez soha nem fog változni. Már nem vagyok benne bizonyos, hogy tényleg megcsalt e – vallottam be.
- De hiszen a saját szemeddel láttad, amint megcsókolta Dereket – küzdött az igazáért.
- Igen, de lehet, hogy ez csak egy félreértés.
Ann erre hangosan felnevetett. Ijesztő látványt nyújtott.
- Már amúgy is mindegy, elkergetted őt!
- Tudom. Most ha megbocsátasz, elmennék lefeküdni.
- Kísérjelek el? – kérdezte nyájasan.
- Nem, köszönöm. További jó mulatást – elköszöntem tőle, majd elindultam a viskóm irányába.

Ekkora marhaságot se követtem még el életemben. Hiába tudta az eszem, hogy Kristen igen is bűnös és megcsalt engem, a szívem mindennek ellentmondva azt hangoztatta, hogy semmit se követett el azokból a rágalmakból, amiket ma a fejéhez vágtam. Inkább hittem a szívemnek, mint az eszemnek, de már elkéstem ezzel. Előbb kellett volna gondolkodnom, de Derek vallomásától kivetkőztem önmagamból. Nem baj, esdekelni fogok a bocsánatáért! Addig járok a nyakára, míg meg nem bocsátja azt a sok szörnyűséget, becsméreltem. Igen, ezt kell tennem!

A házba lépve kellemes illat ütötte meg az orromat. Összetéveszthetetlen aromája volt Kristen parfümjének. Szóval itt járt! Ennek rendkívül örültem, hisz ez azt jelenti, hogy talán még nem veszett el minden reményem afelé, hogy megbocsásson. Sejtettem, hogy mi miatt tért be szerény hajlékomba. Egyenesen az éjjeliszekrényemhez léptem és kihúztam a fiókját. A lapocska, amit oda rejtettem, eltűnt. Magával vitte, szerelmem majdhogynem egyetlen bizonyítékát. Abból a pár sorból tudni kell, hogy mit is érzek iránta. Tudnia kell, hogy a mai este egy félreértésen alapul! Ezzel nyugtattam magam, de valahogy éreztem, hogy ezt jó alaposan elszúrtam.

A következő napok a hazaköltözésemmel teltek. Az üres lakás, ahová visszajöttem nem nyújtott semmiféle menedéket a számomra. Ha nagyon rosszul éreztem magam egy hely volt, ahová mindig elmentem, az pedig a szülői otthonom volt, de az anya és Kristen közötti vita után már oda se mehettem.
Az utolsó mentsváram a templom volt. Betértem a kicsiny, hűvös helységbe és letérdelve a kereszt elé, imádkozásba kezdtem. Esdekeltem az Úrnak, hogy vezesse vissza hozzám Kristent. Ehhez persze nekem is lépéseket kell tennem, de ki kellett találnom valami igazán ütős dolgot.

- Gondoltam, hogy itt leszel – szólalt meg egy hang a hátam mögül. Felkeltem és leültem az első padsorba.
- Mit csinálsz te itt? – kérdeztem Ann-t.
- Látni akartam, hogy élsz e még – ezen mindketten elmosolyodtunk.
- Hát megvagyok – mutattam végig magamon.
- Ja, mint akin átmente egy kamion. Igazából más is van még – kezdte halkan. Rákaptam a tekintetemet, tudtam, hogy Kristennel kapcsolatba akar mondani valamit.
- Kristen…. - kezdte
- Mi van vele?! – kérdeztem izgatottan.
- Nos, ő elutazott.
- Mégis hová, és meddig marad ott? – kétségbeestem. Talán már el is késtem.
- Spanyolországba és ott is marad. Beszéltem az anyukájával, aki azt mondta, hogy Kristen miután hazatért hisztériázni kezdett és követelte, hogy elköltözhessen.
Egy világ omlott össze bennem. Elment, örökre! Így esélyem sincs, hogy visszahódítsam.
- Egészen biztos vagy ebben?
- Igen – hajtotta le a fejét, és megfogta a kezem, kinyilvánítva így az együttérzését.
- Oké. Nekem most…..most mennem kell – köszörültem meg a torkom és indulni készültem.
- Rob, várj! – szaladt utánam. – Rám bármikor és bármiben számíthatsz. Ha Kristen nem is, de én mindig melletted leszek!
- Ez kedves tőled, de nekem rajta kívül senki sem kell! – azzal otthagyva őt, kiléptem a friss levegőre és egy padba kapaszkodva próbáltam visszanyerni a higgadtságomat.

A napok, a hetek összemosódtam a számomra. Otthon ültem magatehetetlenül, és egymás után ittam a frissítő söröket. Anyám, vagy egy tucatszor keresett, de én nem voltam hajlandó beszélni vele. Toby és Kate is belevágtak a „Tegyük jobb kedvűvé a csődtömeg Robot” projectbe, de ők is csúfos kudarcot vallottak. Egyedül akartam lenni, magamban szenvedni. A többhetes borostától már inkább hasonlítottam a számkivetettre, mint egy élő emberhez. Ez se érdekelt úgy igazán, hisz kinek kéne tetszenem?

Egyik ilyen magamba fordulós napom közepette kaptam egy telefont. Odavánszorogtam a telefonhoz és szemügyre vette ki is keres. DEREK. Fel ment bennem a pumpa a név láttán és idegesen a zöld gombocskát benyomva megszólaltam.
- Mit akarsz?
- Tudnod kell valamit – mondta remegő hangon.
- Nekem nincs miről beszélnem veled – azon voltam, hogy lecsapom a készüléket, mikor kimondta életem értelmének a nevét.
- Kristen veszélyben van! – kiáltotta.
Nagyot nyeltem, a légzésem szaporává vált. Féltem, nagyon féltem.
- Rob?!
- Hallgatlak, de nagyon ajánlom, hogy ne hazudj nekem!
- Nincs több hazugság, esküszöm! – ígérte.
- Miféle veszélyben van…..Kristen? – a nevét alig bírtam kiejteni.
- Most azonnal oda kell menned a lakására.
- Te meg miről beszélsz? Kristen már nem lakik a városban, sőt, az országban – akadtam ki. Még ilyen helyzetben is hazudozik nekem ez a kis féreg.
- NEM! Ezt csak Ann találta ki, hogy ti ne legyetek együtt!
- Ostobaság! – makacskodtam.
- Nem, nem az. Figyelj, Ann kezdettől fogva azon ügyködött, hogy téged elszakítson Kristentől. Kitalálta ezt a kis mesét, hogy teljesen magadba zuhanj és végső kétségbeesésedben hozzá rohanj vigaszért – mély levegőt vette, mert ezt egy szempillantás alatt darálta el nekem.
- És miért akart volna minket elválasztani? – kérdeztem, mert ez a rész nem volt világos.
- Hogy megszerezzen magának, és kicsinyes bosszút álljon Kristenen.
- De én világosan a tudtára adtam, hogy nem akarok tőle semmit, ha képben van Kristen, ha nem! – magyaráztam.
- Épp ezért akadt ki teljesen. Őrültséget fog elkövetni, ha nem cselekszel – visította már.
- Te miért nem tudod megakadályozni?! – kértem számon.
- Elutazom, nem akarok jobban belekeveredni.
- Mit csinál Kristennel? – kérdeztem remegő hangon.
- Kristen ma érkezik haza Madridból az apja esküvőjéről, egyedül lesz otthon, mivel az édesanyja üzleti tárgyalásra ment Washingtonba. Ott fog rá várni Vincenttel és…
- Vincent?! Te jó ég!
- Rob, figyelj, sietned kell, amennyire csak tudsz! Részleteket nem tudok, de Ann elveszette a józan eszét és bármire képes, főleg, hogy tiszta szívből gyűlöli Kristent.
- Azonnal indulok, még mielőtt…. – nem akartam kiejteni a számon a mielőtt túl késő kifejezést.
- Sajnálok mindet. Én szerettem Ann-t, de egy szörnyeteggé változott és nem akartam ebben az őrültségben részt venni. Remélem, egyszer megbocsátasz!
- Köszönöm Derek, és megbocsátok – azzal letettem a telefont.

Az adrenalin szintem az egeket taposta, a szívem a torkomban dobogott, a kezem izzadt, ahogy fogtam a kocsi kormányát. Minden egy átkozott hazugság volt! Egy ember irányított minek, a kedve szerint játszadozott velünk. Még attól se rettenne vissza, hogy meg…. Nem, Kristennek nem lesz semmi baja!

Fogtam a telefont és beütöttem Rose nővér telefonszámát, ő biztosan tudja, hol lakik Kristen.
- Robert, micsoda meglepetés – örömködött. Erre nem volt most időm.
- Nővér, sürgősen tudnom kell Kristen lakcímét! – üvöltöttem a telefonba.
- Mi történt?! – kérdezte feldúltan.
- Majd később, erre nem érek rá, minden perc életbevágóan fontos! Kérem, adja meg a címet – esdekeltem. A következő percben egy, a templomtól nem túl távoli címet diktált nekem.
- Köszönöm. Kérem, hívja a rendőrséget is! – letettem a telefont, és versenyt futottam az idővel.

Kristen így nézett ki az esküvőn:)

 

 

Beth:)

 A komiknak örülnék, mivel ez az utolsó előtti fejezet, szóval kifejthetitek, hogy eddig milyen volt a történet stb. ^^ Köszönöm(L)