The Prohibited Fruit - 19. fejezet

Kristen, apukája társaságában:D

Sziasztok!!!
Nagyon sajnálom, amiért megint ennyit csúsztam, de beteg voltam/vagyok, és gőzerővel a töri kis érettségimre készülök:/
Ez nem kibúvó akar lenni, de szerintem megérdemlitek, hogy tudjátok, mi miatt kések ennyit!
Nem is húznám tovább az időt, menjetek és olvassatok, aztán hagyjatok magatok után valamit:)
Lilluci

19.

/Kristen/

Olyan voltam, mint egy külső szemlélő, aki megkövülten nézi, hogy az élete épp most omlik darabokra. Nem akartam hinni a fülemnek, mikor Rob annyi szörnyűséget a fejemhez vágott. Mintha nem is rólam, hanem egy vadidegenről beszélne. Hát ennyire félreismert? Azt elismerem, hogy annak idején nem voltam a hűség mintaképe, de azt az életet rég magam mögött hagytam, és azt hittem ezzel ő is tisztában van. Tévedtem. Azt is megértettem, hogy kiborult a csók miatt, ami köztem és Derek között csattant el, de, hogy meg se hallgatva a magyarázatomat ócsárolni kezd, és inkább hisz Dereknek, mint nekem, merően sértett. Ezért se szóltam semmit. Nem lett volna értelme magyarázni az igazamat egy olyan embernek, aki már rég elkönyvelt engem bűnösnek.

Miközben álltam és hallgattam őket, rájöttem mekkora barom voltam. Hittem Dereknek, akiről azt feltételeztem tényleg csak baráti segítséget akar kérni tőlem, holott ez nem volt így. Kezdettől fogva a terve része voltam, amit ő és Ann eszeltek ki. El kellett ismernem briliáns képességeit, mint Dereknek, mint Ann-nek.
Most is, mikor ártatlanul elhívott „beszélgetni”, szó szerint letepert az avaron. Alig bírtam eltolni őt magamtól, egyre csak azt hangozatta, mennyire kíván engem, és kezdettől fogva rám pályázott, és az, hogy Ann-t akarta elhozni a bálra, egyfajta próba volt, hogy megnézze mennyire bosszant föl ezzel engem. Hiába bizonygattam, hogy engem csakis azért zavart, hogy vele akart jönni, mert Ann-t egy bestiának tartom, nála süket fülekre találtam. Végül sikerült leszerelnem, de Rob sajnos meglátta, amint én a sminkemet próbálom helyrehozni, Derek pedig meg se próbálta leplezni rendezetlen ruházatát. Utána elszabadult a pokol, és meg kellett tudnom, Rob miként is vélekedik rólam valójában. A szívemet adtam neki, de ő eltiporta azt.

Másodjára történik meg velem, hogy teljesen összetörten távozom ebből a Táborból. Azt hittem végre révbe értem, és ezután csak boldog dolgok történhetnek velem, mégis egy ádáz nő és a segítőjének az áldozatává váltam, akik nem titkolt szándéka volt teljesen tönkretenni engem érzelmileg. Sikerült nekik, hisz többé nem volt maradásom a Táborban. Hogy tudnék ezután bárki szemébe is belenézni? Tudtam, hogy bűnös vagyok, de az ellenem elkövetett cselszövés még inkább marcangolta a lelkemet. Főleg, hogy az a férfi nem hisz nekem, akit a világon mindennél jobban szeretek és becsülök.
Összeszedtem minden erőmet és távozni készültem, csakhogy váratlan esemény történt. Miután Derek szemrebbenés nélkül hazudott rólam Robnak, ő mit se törődve a tömeggel megütötte Dereket, aki vérző orral a földön landolt. Egy cseppnyi együttérzés és sajnálat se volt bennem iránta. Rob mérgesen odalépett hozzám és dühösen megszólalt.

- Ezek után tagadd le, hogy nincs semmi se köztetek – sziszegte felém ingerülten. Mintha az az ember, akit három hónapja megismertem nem is létezett volna. Összeszorított fogakkal próbáltam sírás nélkül válaszolni neki.
- Hiába tagadnám, te úgy se hinnéd el. Ha pedig inkább hiszel Dereknek, mint nekem, akkor valóban nincs értelme a kettőnk kapcsolatának. Azt hittem, hogy ennél azért okosabb vagy Rob, mintsem mindenféle mendemondának hiszel. Úgy érzem én kellően bizonyítottam az irántad való érzelmeimet, de úgy tűnik ez nem volt elegendő. Bárcsak tovább látnál az orrodnál! – azzal fogtam magam és távozni készültem, de még mielőtt megalázottan elmentem volna, odasétáltam Derekhez és lehajoltam hozzá, hogy utoljára még a fülébe súghassam a következőt:
- Annyira buta vagy! Sajnálom, hogy ennyire sikerült az ujjai köré csavarnia téged. Remélem, egyszer rájössz mekkora hibát követtél el.

Felálltam és összetört szívvel sétáltam el. Az egész életem egy romhalmazzá vált, holott én tényleg megpróbáltam tisztességesen élni. Úgy látszik gyenge volt a próbálkozásom, és egy feletess erő erősebbnek bizonyult nálam.
Most már szabad folyást engedtem a könnyemnek, amik csak úgy ömlöttek a szemeimből. Alig láttam az utat, mellyen mennem kellett. Megálltam egy pillanatra és visszafordultam a bál irányába. Rengeteg boldog emberrel találtam szembe magam, amiért most kimondhatatlanul irigy voltam. Hihetetlen, hogy mennyi minden változhat, csupán két nap leforgása alatt.

Elhatároztam, hogy nem pakolok össze semmit, nem lenne erőm egy perccel se tovább itt maradni. Az autómhoz indultam, csakhogy az utamat akaratom ellenére, keresztezte Rob háza. Megtorpantam, ugyanis rengeteg örömteli emlék rohamozott meg. Emlékeztem az első – és egyben utolsó – közös esténkre, mikor szavak nélkül bizonyítottuk be a másiknak, mennyire szeretjük egymást. Vagyis akkor azt hittem Rob szeret.
Felidéztem magamban azt is, mikor egy kellemes dalt skandált a fülembe, könnyítve így az elalvásomat. Majd az eszembe jutott az a pár kedves sor is, amivel megajándékozott. Nem teketóriáztam, a lábtörlő alól kivéve a kulcsot nyitottam be a szobába, hogy eltulajdonítsam a nekem írt dalát. Kihúztam az éjjeliszekrénye fiókját, és egyből megesett a szemem az elefántcsontszínű papíron, rajta Rob kézírásával. Kivettem a néhány sorból álló szívhez szóló kis költeményt, és zsebre raktam. Legalább ennyi maradjon meg belőle nekem.

Egy órámba telt, mire hazaértem Los Angelesbe. Az idő kellemesen meleg volt, ám én magam, jéggé fagytam.
Benyitottam a lakásba, ami halvány fényárban úszott. Anya meglepetten lépett a nappaliba, ahogy láttam épp sütés közben zavartam meg.
- Kristen, hogy-hogy itthon vagy? – kérdezte, majd letette a kezéből a tésztát, amit kavargatott.
- Nem úgy sültek el a dolgok, ahogy szerettem volna – mondtam lehajtott fejjel.
- Akarsz róla beszélni? – érdeklődött és átölelve a vállamat várta a válaszom, ám nem bírtam megszólalni, csak egy fejrázásra futotta az erőmből.
- Rendben kicsim. Akkor, ha készen állsz rá, tudod, hogy én itt vagyok neked.
- Köszi – motyogtam a bajszom alatt és megöleltem őt teljes testemmel. Felvonszoltam magam nagy nehezen az emeletre és ruhástól dőltem az ágyamba. Mivel nem tudtam elaludni, úgy döntöttem beveszek párszem altatót, hátha az segít álomba merülnöm. Nem tévedtem, pár perc után húztam is a nyugtató lóbőrt.



Napok teltek el eseménytelenül. Az egyetlen szóra érdemes dolog, az volt, mikor Rose nővér elhozta a Táborban hagyott ruháimat. Mielőtt bármibe is belekezdett volna, közöltem vele, semmit se akarok tudni egy bizonyos illetőről. Megfogadtam magamban, hogy megpróbálom őt elfelejteni és kitépni a szívemből, és ehhez a legjobb út, ha minimálisra csökkentem a róla való beszélgetést. A nővér természetesen megéretett, és nem is hozta szóba Robot. Hálás voltam neki, amiért mellettem van, hisz ő pontosan tudta, mit miért tettem. Mielőtt azonban elment volna meg kellett kérdeznem tőle egy dolgot.
- Ugye nem beszélt arról, amit akkor este mondtam önnek? – kérdeztem izgatottan.
- Természetesen nem. Az csak és kizárólag kettőnkre tartozik.
- Bármi is történjék, Ő nem tudhatja meg. Ha egyszer az életben meg is bocsát, nem akarom, hogy ennek a hatására tegye – bár egyáltalán nem bíztam abban, hogy valaha is megbocsát nekem.
- Megértettem, és tőlem senki nem tudja meg, hogy Derek milyen aljas módon szedett rá téged – azzal elköszönt, de a távozása előtt még megígértette velem, hogy néha napján kukkantsak be hozzá a templomba. Szavamat adtam, hogy egyszer-egyszer ellátogatok a kicsiny gyülekezetbe



- Kicsim, leveled jött! – kiabált fel a nappaliból anya. Lajhár lassúsággal keltem ki az ágyamból és botorkáltam le az emeletről, hogy megnézzem ki tisztelt meg a levelével.

Unottan téptem föl a halványrózsaszín borítékot, melyből két repülőjegy és egy esküvői meghívó esett ki. Zavarodottan kezdtem neki a meghívóhoz csatolt levélnek. A lélegzetem is elállt, ahogy tudatosult bennem ki is írt, és mire készül.

- Szóval elmész? – kérdezte anya teljesen nyugodtan.
- Igen. Tartozom neki ennyivel, és az se utolsó szempont, hogy Madridban lesz megtartva a lagzi – mosolyogtam.
- Csak arra kérlek, vigyázz magadra – aggódott, mikor még el se mentem sehová. Megforgattam a szemeimet és biztosítottam róla, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Nem először járok Madridban, annak idején mikor még együtt volt a család, rendszeresen utaztunk a spanyol fővárosba. Ez volt a kedven városom, mindig lenyűgözött az emberek közvetlensége, a hely szépsége, és nem utolsó sorban a spanyol konyha is ínyemre való volt. Igaz a spanyol tudásom igen csak a padlót verte, de eladni nem tudnának az biztos.

A legjobbkor jött ez az esküvő, így a gondolataim teljes mértékben csak ekörül fognak forogni és nem egy bizonyos személy körül.
Sajnálatos módon anya nem tudott velem utazni, ugyanis egy üzleti útra hívta a kötelesség, nem máshová, mint Washingtonba.



Anya most se bírta ki, és könnyes búcsú közepette engedett utamra, persze ezerszer a lelkemre kötötte, hogy hívjam, amint odaérek. Megmosolyogtam ezt. Nagyon jó volt, hogy végre ilyen kapcsolat van köztünk. Hiányoltam ezt, de csakis az én hülyeségem miatt nem kerültünk egymáshoz közel hosszú éveken keresztül.

A repülőutat szinte végig aludtam. Mikor végre leszálltam, a kellemes nyár végi meleg csapta meg az arcomat. A kedves mosolygó emberek most is szívélyesen fogadtak. Imádtam ezt a hozzáállást a spanyolokban, bármi történjék velük, ők azt mosolyogva fogadják. Ez a fajta jókedv most nekem is jól jött, főleg addig, amíg itt tartózkodom. A reptérről kijőve fogtam magamnak egy taxit és bediktáltam a hotel címét, amit Beth a levélben megadott.
A városon keresztül vezetett az utunk, így újra láthattam Madrid nevezetességeit. Elmentünk a Puerta de Toledo előtt, láttam a Puerta de Sol-t a város jelképével, a macival, aki épp egy szamócákkal teli bokorról lakmározik. A királyi palotát is szemügyre vehettem messzebbről.

Az utunk nem tartott tovább fél óránál. Fizettem a kedves sofőrnek, aki helyi idegenvezetésben is részesített engem, igaz az angolja igen csak kezdetleges volt, de minden szavát - igaz nehezen -, de megértettem.
A Wellington Hotelben lettem elszállásolva, csak úgy, mint az összes többi meghívott. Ez a hotel közel volt a Retiro parkhoz, hol az esküvő lesz lebonyolítva.
Miután végeztem a kicsomagolással, elindultam megkeresni a leendő házaspárt, azaz az apukámat és Beth-t, a menyasszonyát. Letelefonáltam a recepcióra, ahol készségesen megadták a gerlepár pontos helyét.

Az ajtó előtt idegesen toporogtam és az ujjaimat tördeltem. Vagy fél éve láttam utoljára az apámat, és köszönhetően az akkori egyéniségemnek, sikerült jó alaposan összevesznem vele. Akkor jelentette be ugyanis, hogy eljegyezte Beth-t. Én, mint egy őrült, támadtam neki, és elhordtam őt minden szar szemétnek. Persze most már mélységesen bánom az akkori viselkedésemet, de sajnos mindig is hirtelen haragú voltam. Ez ma sincs másként, de meg tanultam moderálni magam és kultúrált keretek között kinyilvánítani a nem tetszésemet.

Tízpercnyi ácsorgás után, sikerült halkan bekopognom az ajtón. Pár pillanat múlva egy szőke hajkoronával megáldott, rendkívül bájos nő nyitott nekem ajtót. Amint meglátott elsikkantotta magát, és a nyakamba vetette magát.
- Kristen! – visított a fülembe. Igen, ez Beth. Mindig ilyen szívélyesen fogadott engem, holott soha nem szolgáltam rá, sőt, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy lehetetlenné tegyem az életét, pedig ő csak megpróbálta magát elfogadtatni velem.
- Hello – köszöntöttem én is, miután elengedett. Zavarban voltam, hisz én eddig a pillanatig gyűlöltem őt, most mégis meghatott, amiért ennyire lelkesen fogadott. Teljes érzelmi katasztrófa vagyok!
- Gyere csak be. Apád már nagyon várt – ugrándozott, mint egy kamasz kislány. Óvatosan léptem a hatalmas nászutas lakosztályba. Feszélyezett a sok fodor meg rózsa, nekem ezek túl giccsesnek számítottak. Apa egy hatalmas íróasztalnál ült és egy újságot olvasott elmélyülten, de mikor meglátott engem a menyasszonya mellett, ledobva az újságot odaszaladt hozzám.
- Drágám! – zárt szorosan a karjai közé. Örömmel simultam közéjük, jó volt végre valakit teljes szívvel átölelni. Az ölelés után jó alaposan szemügyre vett.
- Csodaszép vagy bogaram – nyomott két puszit az arcom két oldalára. Mintha még mindig öt éves lennék, de jól esett ez a fajta szeretet nyilvánítás.
- Hiányoztál – mondtam és könnybe lábadtak a szemeim. Fogalmam sincs mi ütött belém, de maghatott a tudat, hogy újra vele lehetek.
- Te is nekünk – húzta magához Beth-t. Miután kiörömködtük magunkat, leültettek és mesélésre sarkaltak. Nem akaródzott elrontanom a boldog hangulatot, így kisebb nagyobb ferdítésekkel avattam be őket a nyaram részletibe. Természetesen Robról nem beszéltem, az túl fájdalmas lett volna, de nem kerülhettem el a kínos kérdéseket ezzel kapcsolatban.
- És kinek sikerült rávennie erre a Táborra? – kérdezte apa, miközben a teáját szürcsölte.
- Anyának – ez nem volt hazugság, hisz miatta mentem el Rose nővérrel a templomba.
- Nahát! – lepődött meg. Ezután jött az a rész, ahol elmondtam neki, végre sikerült kibékülnöm anyuval, és tőle is, és Beth-től is elnézést kértem, egykori elviselhetetlen személyiségem miatt.
- Kincsem, nem kell semmi miatt bocsánatot kérned – mondta apa.
- De kell, mert akkor undorítóan viselkedtem veletek, holott nem érdemeltétek meg.
- Nagyon megváltoztál – szólt közbe mosolyogva Beth. Nem feleltem csak lesütöttem a szemeimet.
- Csak nem egy fiú áll a dolgok hátterében? – kérdezte meg azonnal apa. Veszélyes vizekre eveztünk, ami kínzóan fájt.
- Nem… - sóhajtottam. Mivel erről tényleg nem szívesen beszélgettem volna velük, fáradtságra hivatkozva a szobámba mentem. Egyrészt tényleg jó alaposan elfáradtam, másrészt nem akartam múmiaként kinézni a holnapi esküvőn. Apát még egyszer megöleltem, Beth pedig egészen az ajtóig kísért.
- Örülök, hogy végre sikerült rendbe tenni a dolgainkat.
- Én is – feleltem.
- És ha beszélni akarsz róla, én szívesen meghallgatlak – ajánlotta. Először nem esett el, hogy miről beszél, ezért rákérdeztem.
- Arról a fiúról, aki megváltozatott, és ha jól sejtem össze is törte a szívedet – simított végig a karomon. Nem akartam elhinni, hogy negyed óra beszélgetés után levágta az egészet.
- Köszönöm, de nem akarok róla beszélni – vallottam be.
- Rendben.

Visszamentem a saját szobámba, és egy jó kiadós fürdő után, ágyba bújtam és vártam a másnapot, hogy részese legyek apukám legboldogabb napjának.

/Derek/

Mióta vége a Tábornak az egész életem a feje tetejére állt. Azt hittem ha segítek Ann-nek Kristen félreállításával kapcsolatban, végre hagyja ezt az egészet és együtt lehetünk, mint egy normális szerelmespár. De ő teljesen kifordult önmagából és megszállottá vált. Nem másé, mint Robé. Folyamatosan azon agyalt, hogyan szerezheti meg magának. Fájt, hogy engem csak úgy félreállított, noha csak nekem köszönheti, hogy Kristen már nincs a képben.
Rosszul voltam ha arra gondoltam mi tettem azzal a két emberrel. Főleg Kristen miatt furdalt a lelkiismeret.

Ann egyre lehetetlenebb kérésekkel, vagyis utasításokkal állt elém, amiket én rendre visszautasítottam. Csakhogy, ő emiatt folyamatosan bedühödött, és kényszerített, hogy hajtsam végre az akaratát. Kezdtem kiszeretni belőle, mert egy teljesen más arcát mutatta, mint az eddigi egy hónapban. Egy bosszúszomjas nővé változott, aki bármire képes, hogy megszerezze, amit akar. Ha kell, átgázol mindenkin gondolkodás és lelkifurdalás nélkül.
Azt még én se tudtam, hogy miért gyűlöli ennyire Kristent, hisz én egy teljesen normális lányt ismertem meg a személyében, akit az én közreműködésemmel teljes mértékben tönkretettünk.

Én már a csók után kiszálltam volna az egész hajcihőből, csakhogy Ann megtiltotta a szabotálást. Kénytelen voltam hát kihasználni a helyzetet és lehetetlen szituációba kergetni Kristent. Már akkor utáltam magam a viselkedésem miatt, de a mentségemre legyen mondva, elvakultan szerelmes voltam. Sajnos, ha szeretünk valakit, akkor a rózsaszín köd teljesen leszáll az ember elméjére és képtelen racionális döntést hozni. Ebbe a csapdába estem bele én is, pedig Kristen figyelmeztetett.

Most viszont elhatároztam, ha törik, ha szakad, de megakadályozom Ann ördögi tervét. Mivel Robnál nem ért el semmit, úgy döntött még jobban megleckézteti Kristent. Ezt nem hagyhattam, már a saját lelki nyugalmam érdekében sem. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit elkövettem, de az eljövendőben biztosan vezekelni fogok érte.

Remegő kézzel fogtam a fülemhez a telefont. A legnagyobb meglepetésemre, a harmadik csörgésre fel is vette a telefont, habár biztosan én vagyok a legutolsó ember, akivel beszélni szeretne, most mégis kénytelen lesz meghallgatni, hisz a szerelméről van szó és az életéről.

- Mit akarsz? – szólt bele ellenségesen a telefonba.
- Tudnod kell valamit – válaszoltam.
- Nekem nincs miről beszélnem veled – éreztem, hogy le akarja csapni a telefont, ezért belekiabáltam az egyetlen nevet, ami talán visszatartja attól, hogy lecsapja.
- Kristen veszélyben van!
Néma csönd telepedett a telefonvonalra. Meg kellett néznem, hogy egyáltalán Rob vonalban van e még. Ott volt, a számláló szüntelenül pergett.
- Rob?!
- Hallgatlak, de nagyon ajánlom, hogy ne hazudj nekem!

Nagyot nyeltem. Ez nem lesz egy rövid beszélgetés.

Beth, Kristen apukájának menyasszonya:)

A komiknak nagyon örülnék:)