The Prohibited Fruit - 9. fejezet

Hello:)

Először egy kis magyarázattal kezdeném mert a komikba mindenki teljesen bepánikolt:)

Nos mivel én is boldogságpárti vagyok, mindenkit megnyugtatok, hogy kb. ez a rész lesz még szenvedős.

A másik, amit sokan kérdeztetek, hogy Rob most pap lesz-e? Elárulhatom, hogy NEM, vagyis még gondolkodik a lelkem.

(Bocsi Lady nem lesz a padsorok mögötti khmxD)

Brinek hatalmas köszönet, hogy végre kritikus szemmel nézte az előző fejezetemet!!(L)

Valóban volt egy igen csak Stohl Bucis mondat, de ez nem is tűnt fel addig míg nem írtad le:D

A másik amit írtál, hogy Kristen monológja értelmetlenre sikeredett...ennek az volt az oka, hogy én magam voltam aznap szétszórt, illetve, hogy 1,5 óra alatt hoztam össze a fejezetet.

Tényleg köszönöm, hogy felhívtad ezekre a figyelmemet(L)

Ja és ezentúl ha lesznek zenék a töriben, mindig 2 linket fogtok kapni, egy eredetit és egy Glee-st:)

Sajnálom, de nagy Glee fan vagyok, és csak és kizárólag az ő számaikat hallgatom, amit tudom, hogy sokaknak nem jön be. De ízlések és pofonok:D

Jaj kissé sokat beszéltem, de úgy éreztem egy kis magyarázattal tartozom nektek;)

Puszi, Lilluci

9.

/Kristen/

Az úton egy szót se váltottam anyámmal. Nem volt számára mondani valóm, egy vágyam volt csupán, otthon lenni, magamra zárni az ajtót, befeküdni az ágyamba és nem gondolni semmire. Még ha csak pár napot is töltöttem a Hittan Táborba, az elegendő volt ahhoz, hogy teljes mértékben megváltoztasson.
A legnagyobb változást Robnak köszönhetem, de mégse tudom önfeledten élvezni a szerelmet, melyet egymás iránt éreztünk. És ezért csakis én vagyok a felelős, mert egy selejt vagyok.

Pár óra múlva haza is érkeztünk. A környék, a ház és a szobám mit se változott, én mégis úgy éreztem magam, mint egy idegen. Saját magam számára is idegen voltam.
Felmentem a lépcsőn és magamra zárva az ajtót bekapcsoltam a rádiót és hangosra állítva lekuporodtam a sarokba, majd sírni kezdtem. Ki akarta adni magamból az összes fájdalmamat. Persze ez sikertelennek bizonyult. Túl sok hibát követtem el, és túl sok embernek okoztam fájdalmat ahhoz, hogy ezt egy sírással elintézzem. Többet kell bűnhődnöm, ezt nagyon jól tudom.

A napok csigalassúsággal teltek. 2 hete hagytam el a Tábort, de mintha egy nap lett volna. Mindennapom ugyanazzal telik. Felkelek, reggelizem, majd visszamegyek a szobámba és alszom, vagy könyvet olvasok. Közben, pedig felemészt a bánat és szomorúság. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék szüntelenül Robra. Folyton az arcát látom a szemem előtt. Felidézem magamban az erdőben történteket, és az is eszembe jut, amit az utolsó alkalommal mondott nekem. „Kristen számomra teljesen nyilvánvaló vált, hogy te mindvégig csak játszottál velem.”

Hogy cseszhettem el ennyire mindent? A boldogság egy karnyújtásnyira volt tőlem, de én nem kértem belőle. Nincs mit tennem, tovább kell lépnem.

Halk kopogást hallatszott az ajtómon.
- Gyere be – szóltam.
- Kristen, mivel magyarázod azt, hogy két hete itthon lebzselsz és nem is szólsz nekem?! – kért számon Ann. Igazából ő teljesen kiment a fejemből. Nem azt mondom, hogy elfelejtettem a legjobb barátnőmet, de ő volt jelen pillanatban az utolsó ember, aki eszembe jutott.
- Sajnálom, de nem vagyok épp túl jó passzban – kértem elnézést, feledékenységem miatt.
- Azt látom – mutatott rám. – Mi történt veled abban a Táborban?
Erről végképp nem volt kedvem most vele társalogni. Talán pár hónap múlva már képes leszek beszélni az ott történtekről, de most ez teljesen kizárt.
- Tudod, vártam, hogy felhívj, hogy, hogy haladsz a kis papocskáddal, de te szartál a fejemre már akkor is – sértődött meg.
Sikerült felszakítani a sebemet.
- Ann kérlek, ez most nem a legmegfelelőbb alkalom, hogy erről beszéljünk.
- Hát persze, hogy nem. Én vagyok az állítólagos legjobb barátnőd, de te mégse avatsz be a titkaidba. Nem is tudom, miért jöttem ma el hozzád?! Látszólag te nélkülem is nagyon jól érzed magad! – ordított velem, majd mondandója befejeztével fogta magát, és becsapva az ajtómat színpadiasan távozott.

Szuper, sikerült a barátnőmet is magamra haragítanom. Ki lesz a következő? Bárki lehet, csak húzzon sorszámot!
Anyám meg se próbált velem kommunikálni, amit nagyon nagyra értékeltem. Bár gondolom biztosan feltűnt neki, hogy mióta itthon vagyok, azóta nem mentem el bulizni és nem feleselek vele, ő mégse lógott a nyakamon, hogy kiszedje belőlem a problémámat. Nem álltunk egymáshoz túlságosan közel, de azt nagyon jól tudta, hogyha bajom van, arról nem szívesen beszélek.

Újabb egy hét telt el eseménytelenül. Kicsivel jobban éreztem magam, mivel nem járattam egyfolytában Robon az agyamat. Persze így is a nap 97%-ban rá gondoltam, de már csak a jó dolgokat idéztem fel magamban.

Épp a konyhában ültem, mikor csengettek. Anyám elment bevásárolni, ezért csak én voltam otthon. Kinyitottam hát az ajtót és leesett az állam a látottak miatt.
- Be se engedsz? – kérdezte. Csak álltam az ajtóban, mint egy sóbálvány.
- De…de ppersze. Jöjjön be – invitáltam beljebb a nővért.
- Azt hiszem sikerült igen csak meglepnem téged a látogatásommal – mosolygott értetlen arcom láttán.
- Valóban. Nem számítottam a látogatására – vallottam be. – Mi szél hozta ide?
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e? – nézett rám jelentőségteljesen.
- Igen, megvagyok.
- De nem vagy boldog, igaz?
- Nem. Ennyire látszik? – kérdeztem elhúzott szájjal.
- Ismerem ezt az arcot. Nap, mint nap találkozom vele a Táborban.
- Hogy-hogy?
- Robert is pontosan így néz ki.

Neve hallatán összerezzentem, mégis furcsa mód örültem is. Örültem annak, hogy ő se felejtett el engem. Persze az nem tett boldoggá, hogy ő is szenved. És mindez énmiattam. Egy olyan jó és nagylelkű ember, mint Rob nem lehet egy ilyen aljas ember miatt rossz passzban.

- Kristen azért jöttem ma el hozzád, hogy megkérjelek, gyere vissza a Táborba – tette a kezét a vállamra.
Ez a kérés váratlanul ért, sikerült is a tejet félrenyelnem.
- Az teljességgel lehetetlen! – vágtam rá azonnal.
- Legalább gondold át a dolgot – kérlelt. Csak csóváltam a fejem. Ezen nincs mit átgondolnom. Épp próbálok túllenni ezen az egész ügyön, erre idejön a nővér, és arra kér, hogy térjek vissza oda, ahol annyi fájdalmat okoztam? SZÓ SE LEHET RÓLA!

- Megértem, hogy nehéz visszatérned, de fáj, hogy téged is és Robot is szomorúnak látlak. Egyértelmű, hogy szeretitek egymást, ezért biztos vagyok benne, hogy nincs olyan probléma, amit ne lehetne helyre hozni – csak nem tágított az eddig szimpi apáca.
- Nővér, ön nem tudja, hogy mit tettem – vágtam rá.
- Mindent pontosan tudok Kristen.
Ezen meglepődtem. Tudja és mégis szóba áll velem?
- Robert mindent elmesélt, és tudnod kell, ha te most visszamennél, akkor nagy esély van arra, hogy megbocsásson neked, és tiszta lappal kezdjétek.

Túl szépen hangzott mindez ahhoz, hogy igaz legyen. Rob nem bocsáthat meg! Én nem érdemlek bocsánatot.
- Nem megyek vissza! – jelentettem ki markánsan.
- A múltban történtek miatt? – faggatott. Bólintottam. Ha Rob olyan nemes és megbocsátja a tábori viselkedésemet, biztos, hogy elfordul majd tőlem, ha elmondom neki a teljes igazságot magamról. – Kristen…az nem a te hibád volt, de ameddig ezt nem látod be, elveszítesz mindent és mindenkit aki fontos neked. Megéri?

Válaszra nyitottam a szám, de abban a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, amin anyám lépett be. Csodálkozva látta, hogy a nővér itt áll a konyhánk közepén.
- Rose nővér, mi járatban? – tette le a csomagokat a kezéből, majd kezet nyújtott az apácának.
- Csak beszélni szerettem volna Kristennel – mosolygott rám. Én még mindig az előbbi kérdését emésztgettem magamban. Sírás fojtogatott, a szemeim megteltek könnyel. Pedig nagyon nem szerettem volna ismét sírni. Miért kellett felbukkannia éppen most a nővérnek? Kezdtem magam „jól” érezni, erre tessék, az életem megint a feje tetejére állt.

Mint egy szellem álltam a konyha közepén és fel se fogtam semmit abból a beszélgetésből, ami anyám és Rose nővér között zajlott. Fogtam hát magam és felfutottam a szobámba.

- Kristen, hová rohansz? – kiabált utánam anyám kétségbeesetten.
- Jules, azt hiszem beszélnünk kell valamiről – ennyit hallottam mielőtt becsuktam volna az ajtót. Nekidőltem, és lassan lecsúszva a földre ültem és zokogtam. Mennyivel könnyebb lenne ha nem élnék. Nem lenne semmi gondom, nem kéne szenvednem és nem gondolnék folyton egyvalakire.

Odabotorkáltam az ágyamhoz és leültem rá. Felvettem a telefonomat az éjjeli szekrényről és tárcsáztam Ann számát. Nem vette fel. Miért is nem lepődöm meg? Őt is sikerült eltaszítanom magamtól az ostoba depis kedélyállapotom miatt.

Motoszkálás hallatszott a nappali felől, gyorsan az ablakhoz rohantam, Rose nővér épp távozott. Ezek szerint elég hamar letett arról, hogy visszarángasson a Táborba. Kissé megkönnyebbültem, de fájt, hogy ilyen hamar lemondott rólam. Edd meg szépen, amit főztél Kristen!

Halk kopogás hallatszott. Anyám először feltérképezte a terepet, majd miután megbizonyosodott róla, hogy nem küldöm el melegebb éghajlatra az miatt, mert betette a lábát a szentélyembe, belépett. Én még mindig az ablak előtt álltam, néztem a nővér távolodó alakját.

- Kicsim beszéltem Rose nővérrel – kezdte. Sejtettem, hogy a nővér nem tudja magában tartani a titkomat. Tudtam, hogy ez a nap egyszer eljön, mégse voltam rá felkészülve. Most még nem!
- Anya nem akarok erről beszélni – húztam el a függönyt. Szembe fordulva vele, megdöbbentő látvány fogadott. Anyám sírt. Soha nem láttam őt sírni, még akkor sem mikor apa bejelentette, hogy elválik tőle. Mindig erősnek mutatta magát, most mégis egy megtört nő állt a szobámban.
- Kristen én annyira sajnálom… - odaléptem hozzá, de nem tudtam mit is kéne ebben a helyzetben tennem. Ő viszont rögtön átölelt és szorosan szorított magához. – Sajnálom, hogy nem voltam melletted, hogy mindenen egyedül kellett átmenned. Csak magammal törődtem és azzal, hogy apád elhagyott, nem vettem észre, hogy valami nincs rendben veled – kért mindenért bocsánatot.

Viszonoztam anyám ölelését, és hálás voltam, hogy nem taszít el, még azután se, hogy mindent megtudott. Lelepleződtem és örültem neki. Nem is értem miért féltem elmondani neki? Túlságosan haragudtam rá, amiatt, hogy lelépett azzal az olasszal és nem foglalkozott velem, pedig nagyon nagy szükségem lett volna rá. Csak ezt láttam az egészből, de abba nem gondoltam bele, hogy neki milyen nehéz lehetett feldolgozni azt, hogy apa lelépett.

- Én is sajnálom anyu, mindent! Hogy olyan szörnyen bántam veled, holott nem volt semmi jogom hozzá – ismét eleredtek a könnyeim. Fejemre puszit nyomott és leültünk egymással szembe az ágyra. Aznap mindent megbeszéltünk. Ismét volt anyukám, amiért megint csak Rose nővérnek tartoztam hálával.

- Miért nem mondod el mindezt annak a fiúnak is? – kérdezte, miközben egy hajtincset tűrt a fülem mögé. Pont, mint kiskoromban.
- Félek, hogy mit szólna mindehhez – vallottam be.
- Ha tényleg szeret, ahogy azt Rose nővér mondta, akkor nem fog rád haragudni. Nem is értem miért gondolod, hogy bárki emiatt haragudna rád? Olyan butus vagy.
- Igazad van, de akkor is félek. Mi van, ha olyannyira megbántottam, hogy már látni se akar? – adtam hangot kétségeimnek.
- Ezt csak úgy tudhatod meg, ha visszamész – kínálta a legkézenfekvőbb megoldást.

Reményeim szerint még nincs túl késő, mindent helyre hozni.

/Robert/

Már nem is emlékszem mikor nevettem utoljára. Kristen három hete hagyta el a Tábort, hagyott el engem. Valahogy képtelen voltam rá haragudni, pedig mélyen megsebzett engem és Kate-et is. Sokszor beszélgettem erről Morgan atyával, illetve Rose nővérrel, akik mindig azt tanácsolták, hogy bocsássak meg. Meg is bocsátottam, de még nem voltam kész arra, hogy újra lássam őt.

Mindennapjaimat a folyóparton töltöttem, ahol gitároztam és énekeltem. Ezek a dolgok egy kissé elterelték róla a figyelmemet. Sokszor gondolkodtam azon, hogy ezután mit is kezdhetnék az éltemmel. Mindig ugyanoda jutottam. Nem akarok többé pap lenni, hisz ez a kis kisiklás kitudja, hogy nem fog-e ismételten bekövetkezni. Viszont valamilyen módon mégis segíteni akartam a rászorulóknak.

- Meg se lepődöm azon, hogy itt talállak – szólalt meg a hátam mögött Toby. Letelepedett mellém és kacsázni kezdett.
- Épp azon gondolkodom, hogy mit kezdhetnék az életemmel – vallottam be.
- Haver fiatal vagy, nem hiszem, hogy ezen kellene még gondolkodnod – veregetett vállon. Igaz alig múltam 20 éves, mégis akartam tenni valamit másokért. – Remélem nem felejtetted el, hogy ma lesz a Tábortűz?
Ami azt illeti, igen is elfelejtettem. Nem volt olyan dolog, ami fontos lett volna a számomra.
- Az igazat megvallva kiment a fejemből, és kedvem sincs menni – dobtam én is egy követ a folyóba.
- Na neeee. Rob abba kell már hagynod ezt a magadba fordulós cuccot! – pattant fel a helyéről. – Most szépen összeszeded magad, és fél óra múlva a tűznél találkozunk – adta ki az utasítást a „parancsnok”. Elnevettem magam. Toby nagyon jó barát volt, mindig próbál jobb kedvre deríteni, kisebb nagyobb sikerrel, ezért értékeltem az erőfeszítését.
- Igen is kapitány! – szalutáltam. – Maradok még pár percet, de megígérem, hogy ott leszek félóra múlva – biztosítottam. – Foglaljatok nekem helyet Kate-el.
- Rendben, de ne merj késni, mert nem csak én, de Kate is ellátja máskülönben a bajod – humorizált. Biccentettem.

Ismét magamra maradtam a gondolataimmal. A nap épp a horizontot súrolta, alkonyodott. Csodálatos ez a napszak a színek gyönyörűen pompáznak. Kezemet a tarkómra helyeztem, majd hátra feküdtem és élveztem a koraesti napsugarak utolsó fénycsóváit.
Valaki ismét egy követ dobott a vízbe, ami hangosat csobbant.

- Toby mondtam, hogy még egy kicsit maradok. Most tényleg 5 percenként ellenőrizgetni fogsz? – vágtam a fejéhez.
- Bocs, hogy megzavartalak – kért elnézést egy ismeretlen női hang. Amilyen gyorsan csak tudtam, felültem. Nagyon meglepődtem, hogy kit hozott erre a sors.
- Semmi gond – válaszoltam bambán, majd felálltam.
- Te vagy Rob, ha jól emlékszem? – vigyorodott el.
- Őőőő igen én vagyok.
- Én Ann vagyok, Kristen barátnője. Vagyis EX barátnője – hangsúlyozta az ex szót.

Ahogy kimondta a nevét, szívem hangos dübörgésbe kezdett, testemet furcsa borzongás járta át.

– Tényleg olyan jóképű vagy, ahogy azt Kristen is mondta – mért végig. Lehajtottam a fejem, zavarba jöttem, Kristen volt az egyetlen, aki megdicsért eddig.
- Mesélt neked rólam? – csodálkoztam. Azt hittem már a nevemre se emlékszik.
- Naná! De nagyon csúnya dolog volt tőle, hogy úgy kihasznált téged – biggyesztette le a száját. Miről beszél ez?
- Nem nagyon értem miről beszélsz? – adtam hangot értetlenségemnek.
- Nem szabadna ezt elmondanom neked, de te olyan jó ember vagy Rob, hogy nem hagyhatom, hogy te is beleess Kristen csapdájába – simított végig a karomon. – Kristen csak azért jött el a Táborba, hogy lefeküdhessen veled. Semmi más nem vezérelte csak az, hogy testi örömökben részesítsd, hogy aztán eldobjon, mint egy koszos rongyot. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem helyes ha kihasznál egy olyan jó embert, mint te, de ő hajthatatlan volt. Egyre csak azt rebesgette, hogy neki ez jár, és nem érdekli, hogyha ezzel megbánt téged – szavai olyanok voltak, mintha épp valaki egy üveg savat öntött volna a bőrömre. Égette a belsőmet.
- De én azt hittem fontos vagyok neki – mondtam hangtalanul.
- Mindenkivel ezt csinálja. Amikor rájött, hogy tőled nem kaphatja meg azt, mint mástól, úgy döntött elmegy innen.
- Én kértem rá, hogy elmenjen – világosítottam fel Ann-t.
- Hát ezt is sikerült elérnie? – csodálkozott. – Te nagyon bedőlhettél neki, azt is elérte, hogy te érezd magad rosszul miatta! – csóválta a fejét.

Minden összezavarodott bennem. Ha eddig nem lettem volna teljesen elveszett, akkor most nem tudom mi van. Kristen nem lehet ennyire gonosz, egyszerűen képtelen vagyok elhinni ezt róla. Igaz az is elképzelhetetlen volt, hogy képes annyira kivetkőzni magából, mégis megtörtént.

- Tudom, hogy ez most váratlanul ért, de úgy éreztem, jogod van tudni az igazat – tette kezeit a mellkasomra.
Lélegzetem szaporábbá vált. Fejemben megannyi megválaszolatlan kérdés várt válaszra.
- Nem tudom, hogy hihetek-e neked? – mértem végig gyanakodva. Ki tudja, hogy nem egy rosstevővel hozott össze az élet?
- Tudom, hogy nehéz mindezt hallanod, de én nem hazudnék neked, én nem vagyok olyan, mint ő. Gondolom azzal se nagyon dicsekedett, hogy lefeküdt Toby-val?
- Ezt tudtam – sóhajtottam.
- De látod, hogy őt is elhagyta. Nem kell neki senki, csak a szexet akarja megkapni mindenkitől.

Hihetetlen volt hallani az ex barátnő szájából Kristen dolgait. Ennyire félreismertem volna?
Motoszkálás ütötte meg a fülem.
- Rob az Isten áldjon meg! Nem megmondtam, hogy legyét ott a tű… - ordítozott Toby, de amint meglátta a mellettem ácsorgó lányt, félbeharapta a mondatot. – Bocs srácok. Megzavartam esetleg valamit? – kérdezte zavartan.
- Nem! – vágtam rá rögtön.

- Ann vagyok – nyújtott kezet Toby-nak, aki nem volt rest elfogadni. – Azt hiszem az én hibám, ha Rob elkésett – kuncogott.
- Toby azonnal megyek – biztosítottam barátomat.

- Rob?! Rob?! – keresett szintén engem lány barátom, Kate. Bírom, ha nem bírnak ki nélkülem 10 percet sem.
- Kate itt vagyunk – kiáltott párjának Toby.
Kate pár pillanat múlva előlépett a bokrok mögül, és zihálva közeledett felénk. Láttam rajta, hogy valami miatt nagyon izgatott, de az okát egyelőre – mivel nem kapott levegőt – nem tudtam. Egy kis szusszanás után elkezdett hadarni.

- Itt…itt – kapkodta a levegőt. – Itt van….ő…ő van itt – zihált továbbra is.
- Oké Kate most mondd el érthetően, hogy ki van itt! – szóltam hozzá kissé ingerült hanggal.
- Kristen! – nyögte ki végül a számomra most oly’ kevésbé szívesen hallott nevet.

Toby, Ann és én is egyszerre kövültünk meg. Visszatért! Ideje megtudnom tőle mindent.

A komiknak most is nagyon örülnék, mivel kíváncsi vagyok a véleményetekre:) Köszi(L)

P.S: Átléptük a 10.000-et ezért nagyon hálásak vagyunk!!!!