The Prohibited Fruit - 13. fejezet

Sziasztok:)

Igazándiból a részhez nincs különösebb hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy ez egy lightosabb részre sikerült.

Köszönöm Fanninak, aki volt olyan kedves és átnézte az irományomat!!(L)

Nektek pedig hálás vagyok az eddigi komikért, remélem e jó szokásotokat ezután is megtartjátok;)

Majd' elfelejtettem, a jobb felső sarokba tettem ki egy szavazást, bátran lehet jelölgetni.

Jó olvasást!!!

Puszi, Lilluci

U.I: Ha van kedvetek nézzetek be Brixihez, aki egy Robos történetet ír. NEM ROBSTEN, ezt hozzá kell tennem, de ha valaki szeretne egy igazán jót olvasni, az ne hagyja ki!!!

http://robertp-fonix.blogspot.com/

 

13.

/Kristen/

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Végig azon aggódtam, hogy Rob mit gondolhat rólam az este történtek után. Vajon, egy szex mániás hülye libának tart, vagy legbelül tudja, hogy én nem vagyok ilyen, csak most elragadtak a vágyaim? Nagyon remélem, hogy a második, mert soha nem bocsátanám meg magamnak, ha egy ilyen hülyeség, végzetes kimenetelű lenne a kapcsolatunk szempontjából.
Lassan lecsukódtak az, amúgy is fáradt szemeim, és rögtön el is aludtam.

Reggel madárcsicsergésre ébredtem, ami lendülettel töltött fel. Úgy éreztem ez a nap más lesz, mint a többi, bár ekkor még nem is sejtettem mennyire igazam van.

Kipattantam az ágyból, majd a fürdőbe vonulva lezuhanyoztam. A forró víznek köszönhetően, izmaim teljesen ellazultak, én pedig a gondolataimba merülve nem is érzékeltem az idő múlását.
Kopogás ütötte meg a fülemet, mire gyorsan elzártam a vizet, és magamra csavarva egy törölközőt, ajtót nyitottam. Rose nővér állt előttem, kezében egy gőzölgő kávéscsészét tartott. Bár arról fogalmam se volt, mennyi lehet az idő, piócaként vetettem rá magam a fekete nedűre. Úgy ahogy voltam, vizesen ültem le az ágyra, lábaimat törökülésbe helyeztem.
Pillanatok alatt tüntettem el kedvenc reggeli italomat, ami szintén feltöltött energiával.

- Köszönöm – háláltam meg a megmentő folyadékot kedvenc apácámnak.
- Szóra se érdemes – legyintett. Láttam rajta, hogy kíváncsian méreget, ezért egyből a lényeget kérdeztem.
- Mit szeretne tudni? – kuncogtam. Az apáca először meghökkent, majd elmosolyodott kérdésem hallatán.
- Nem akarom, hogy valami pletykafészeknek tarts - kezdte –, de érdekel, hogy sikerült-e kibékülnöd Robert-tel?
- Szerencsére igen – bólogattam hevesen.
- Ennek szívből örülök, kincsem – hangjából hallottam, hogy teljesen őszintén mond mindent. Jól esett, hogy van egy ember, akiben megbízhatok, és aki függetlenül attól, amiket elkövettem, kiáll mellettem, mint egy igazi barát. Fura ezt mondani egy apácáról, de hálával tartoztam az idős hölgynek.


- Lenne itt még valami? – emelkedett fel az ágyáról, és elkezdte túrni az egyik fiókját. Mikor megtalálta azt, amit keresett odalépett hozzám és letette elém az ágyra.
- Ez micsoda? – fogtam meg a meghívónak látszó papírlapot.
- Ez a záróünnepély műsorrendje – világosított fel. Nem értettem, ezt miért adja nekem, ezért ezt szóvá is tettem.
- Szeretném, ha te is fellépnél – mondta félénken. Meg se tudtam szólalni a döbbenettől, csak ültem bambán, még mindig törölközőben.
- Ez nem túl jó ötlet – adtam hangot aggályomnak.
- Miért? Úgy hallottam, hogy tudsz zongorázni.
- Ki… - mondta el, akartam kérdezni, de nagyon jól tudtam a választ. – Rob – súgtam a nevét.
- Igen, ő árulta el, hogy tehetséged van a zongorához, ezért gondoltam azt, hogy megörvendeztethetnél minket valamivel – heves tiltakozásba akartam kezdeni, de ahogy belenéztem az idős asszony szemeibe, furcsa érzés kerített a hatalmába. Számított rám, én pedig nem tehetem meg vele azt, hogy cserben hagyom, főleg azok után, hogy annyi mindent tett értem. Hisz neki köszönhetem, hogy újra itt vagyok. Ha ő nincs, és nem világosít fel arról, hogy Rob képes nekem megbocsátani, akkor még mindig otthon ülnék és magamat sajnálnám.
- Szívesen fellépek – erre a kijelentésre a nyakamba ugrott és szorosan megölelt. – De az igazat megvallva, már nagyon rég játszottam, és nem igen emlékszem, hogy kell – vallottam be.
- Emiatt ne aggódj, van egy próbatermünk, amit bármikor kedved szerint használhatsz.

Biztosítottam róla, hogy ennek eleget is fogok tenni, mivel én se akarok a többiek előtt lebőgni. Annyira talán nem vagyok béna, pár gyakorlás és újra visszazökkenek a régi kerékvágásba – gondoltam magamba. Aha persze!

Miután felöltöztem, elhatároztam, hogy aznap már neki is kezdek a gyakorlásnak, hisz az ünnepélyig alig volt hátra három hét. A próbateremben - ahogy azt Rose nővér is mondta –, ott állt egy hatalmas fekete zongora. Leültem elé, és a billentyűkre helyezve az ujjaimat, egy egyszerű dalt próbáltam előadni. Elég gyérül hangzott minden egyes hang, mintha egy 3 éves játékból ütögetné a fekete, fehér billentyűket. Fasza még a Boci, boci tarkát se tudom eljátszani! Szép kilátások Kristen!

Újra és újra elkezdtem játszani, de valahányszor eltaláltam egy hangot, a következőt biztosan félreütöttem. Kezdett tele lenni a puttonyom az egésszel, és már a feladás küszöbét súroltam, mikor valaki hangosan meg nem köszörülte a torkát az ajtóból. Gyorsan odakaptam a fejem, nem akartam, hogy bárki is fültanúja legyen ennek a borzalomnak.

- Nagyon jól játszol – mosolygott rám szívdöglesztően az ajtófélfának támaszkodva Rob. Majd’ elsüllyedtem a szégyentől. Bárki más jöhetett volna meghallgatni siralmas koncertemet, de pont neki kellett betoppannia.
- Baromira! – fintorogtam rá, és kezemet a billentyűkre csaptam. Elegem volt az egészből, tudtam, hogy be leszek rozsdásodva, de nem gondoltam, hogy ennyire szarul fog menni.
- Miért adod fel ilyen könnyen? – kérdezte, majd egyre közelebb jött. Megállt a székem mellett és vállamra helyezte bársonyos kezeit. Érintése nyomán rögtön megnyugodtam.
- Mert rohadt béna vagyok, inkább megkímélem a jó népet ettől a borzadálytól – mondtam szomorúan.
- Ugyan, nem vagy béna – itt egy szúrós pillantást kapott tőlem. – Gyakorlat kérdése az egész, és újból tündökölni fogsz – aranyos volt, hogy próbált lelket önteni belém, de azt még nem tudta rólam, hogy rohadt maximalista vagyok, és ha valami nem jön össze elsőre, akkor alig lehet engem a földről összekaparni, annyira magam alatt vagyok.
- Nem is hallottál még játszani, szóval ne vonj le elhamarkodott következtetéseket – simítottam végig a karján. Elmosolyodott, majd lehajolt hozzám és gyengéden szájon csókolt. Mindig olyan kellemes érzés kerít a hatalmába csókja következtében, hogy nehéz szavakkal körülírni. Egyszerre érzek szerelmet és békét a szívemben, ugyanakkor a szenvedély is lángra gyúl bennem. De ennek megálljt kell parancsolnom egy időre.

Most mégse én voltam az, aki többet akart. Rob felhúzott magához, és számtól elszakadva nyakamat kezdte behinteni apró puszikkal. Beleremegtem a váratlan dologba, és halk nyöszörgésszerűség szakadt fel a torkomból. Kezemmel beletúrtam amúgy is kócos hajába, és visszarántva az arcát, újra birtokba vettem édes ajkát. Ekkor egy hang a fejemben ordítani kezdetett. Észre se vettem, mikor Rob kezei a derekamról a pólóm alá nyomultak, és elkezdtek egyre feljebb vándorolni. Felpattantak a szemeim és, amilyen gyorsan csak tudtam eltoltam magamtól Robot, csakhogy ő nem értett a célzásból. Azonnal utánam jött és karomnál megfogva vont magához, de én elfordítottam a fejem, ezzel is akadályozva, hogy megcsókolhasson. Mikor észrevette tiltakozásom, elengedett.

- Mi a baj? – kérdezte halkan. – Már nem akarsz engem? – kérdezte szomorúan.
- Hogy kérdezhetsz ekkora badarságot? – tettem fel neki a kérdést felháborodottan. Már elfelejtette a tegnapi Kristen akciómat?!
- Ez nem badarság, egyértelmű, hogy nem kívánsz engem – rogyott le az egyik székre. Arca meggyötört volt. Rossz volt így látnom őt, és nem is akartam, hogy ismételten miattam szenvedjen.
- Rob félreérted – léptem hozzá, de ő leintett.
- Hagyjuk ezt – nem nézett rám, csak meredt maga elé.
- Nem, nem hagyjuk! Nem akarom, hogy olyat képzelj az egész dologba, ami nincs is! – csattantam fel idegesen. Szavaimra és ideges fellépésemre, már nem tudott közömbösen nézni maga elé, ezért rám emelte tekintetét.
- Akkor hallgatlak – adott szót.
- Nem szeretnék most lefeküdni veled, mivel tegnap a tudtomra adtad, hogy te még nem állsz készen. Én ezt tiszteletben tartom, és várok ameddig kell.
- Most már készen állok! – bizonygatta.
- Nem, nem állsz! – csóváltam a fejem.
- Kristen, sokat gondolkodtam az éjjel, és rájöttem, hogy erre soha nem fogok tudni felkészülni. Ez az egész ösztönből jön, és egyszer meg kell próbálnom – logikusnak hangzott mindaz, amit mondott, de akkor se hittem el, hogy egy este leforgása alatt ekkorát változzon a nézőpontja. – Most szeretném megpróbálni.
- Rob ez nem jó ötlet.
- Miért? Egyetlen jó okot mondj, hogy miért nem tegyük meg? – felállt és megint vészesen közel jött hozzám. Hogy tudnék bármi ésszerűt is kitalálni, mikor, csupán az illatától elkábulok, és azonnal odaadnám magam neki? Habozásomat rögtön ki is használta, és derekamnál fogva magához húzott, majd ismételten megcsókolt. Nem tiltakoztam, holott tudtam a helyszín nem épp megfelelő ahhoz, amit épp tenni készülünk. A levegőnk hamar elfogyott, így kénytelenek voltunk egy kis ideig nélkülözni egymást.

- Tudtam, hogy te se tudsz semmit felhozni a dolog ellen – mosolyodott el. Tarkójánál fogva rántottam vissza magamhoz. Nyelveink egy ritmusban jártak, kezeink pedig ott simították a másik bőrét, ahol csak érték. A szívem őrületes ritmusban járt a mellkasomban, azt hittem menten kiszakad a helyéről. Rob keze idő közben a fenekemre tévedt és finoman belemarkolt. Nem is tudtam, hogy ennyire szenvedélyes! Az én kezem se tétlenkedett, egyenesen magunk közé vezettem és a nadrágon keresztül simítottam végig Rob nyilvánvalóvá vált vágyán. Felszisszent az érintésemre, ami elégedettséggel töltött el. Másik kezemmel a nadrág gombját próbáltam kioldani, ami igen csak nehéz feladatnak bizonyult, mivel Rob férfiassága eléggé megnehezítette a tevékenységemet.

- Jesszus gyerekek, ne haragudjatok! – rikkant fel Rose nővér az ajtóból. Robbal azonnal szétrebbentünk és zavartan kezdtük igazgatni ruháinkat. Már csak ez hiányzott!
- Sssemmi baj – próbáltam kinyögni a mondatot, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Kristent jöttem megnézni, hogy halad a zongorázással – magyarázta igen csak elpirulva az apáca. Mi se festhettünk jobban nála.
- Igen, nos én is ezért jöttem – hadart Rob.
- Minden bizonnyal – nézett ránk sejtetően Rose nővér. – Akkor én hagylak is titeket tovább gyakorolni – nyomta meg erőteljesen az utolsó szót. – Kérlek titeket, hogy amíg próbáltok, zárjátok be az ajtót – azzal fogta magát és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is, a nem kicsit zavarba hozott nővér. Majd’ elsüllyedtem szégyenemben.

- Ez meleg volt – nyögtem. Rob még mindig megkövülten állt mellettem. – Jól vagy? – kérdeztem, és kezemet a mellkasára helyeztem, minek következtében összerezzent. Sejtettem, hogy ennek még nincs itt az ideje.
- Persze, nincs semmi gond – akarta beadni nekem, de én persze átláttam rajta.
- Rob, tudom, hogy te erre még nem állsz készen.
- De igen is kész vagyok! – próbált meggyőzni, nem sok sikerrel.
- Nem vagy! És ez teljesen érthető is. Nem sokkal ezelőtt úgy volt, hogy pap leszel, erre jöttem én és felborítottam az életed. Meg kell még szoknod az új helyzetet, és ehhez igen is idő kell, hiába próbálod bizonygatni, hogy ez nem így van! – prédikációm végeztével, egy elégedett férfi arcával találtam szembe magam.
- Mondtam már, mennyire imádlak? – kérdezte féloldalas mosollyal az arcán.
- Ma még nem – bújtam a karjai közé. Készségesen zárt közéjük. Most egyikünk se gondolt a testiségre, csak szerelmesen öleltük egymást.
- Köszönöm neked, hogy felnyitottad a szemem és nem engedted, hogy elhamarkodott lépést tegyek – puszilta meg a fejem búbját.
- Szívesen, máskor is.
- Akkor térjünk vissza a zongorához – fogta meg a kezem és húzott, a most oly gyűlölt hangszer elé.

Fintorogva ültem le, semmi kedvem nem volt egy újabb kudarchoz. Ezt szóvá is tettem szerelmemnek.
- Nyugi, én is veled játszom – mosolyodott el. – Együtt csak nem vagyunk olyan bénák.
Ezen egy jó nagyot nevettem. Ő lehet, hogy nem béna, de én maga vagyok a megtestesült szerencsétlenség.

- Melyik dalt szeretnéd előadni? – kérdezte. Gondolkodtam, mert csak dög nehéz számok jutottak az eszembe. – Gyerünk, mondj egyet! Bármit, ami az eszedbe jut – utasított gyengéden. A fülébe súgtam, a mostanában egyik kedvenc dalomat, mire a kelleténél kicsit hangosabban felkuncogott.
- Nem jó? – kérdeztem lemondóan. De mire kiejtettem a kérdést a számon, ő rögtön játszani kezdett. Nem is akárhogy! Született tehetség volt, a dalt, amit mondtam neki egyből fel lehetett ismerni. (Zene)

- Most te jössz – vette le a kezét a billentyűzetről. Megszeppenten ültem mellette. Kizárt, hogy én ezt utánozni tudjam! – Legalább próbáld meg.

Újra megmutatta, hogy mely billentyűket kell használnom és milyen sorrendben. Persze az első húsz alkalommal, megint mindent totál félre ütöttem, de a „tanár bácsimat” ez nem idegesítette. Újból és újból, előröl elkezdte velem a dalt, meg nem unva folytonos balfaszságomat. Mikor, már vagy egy órája ültünk a próbateremben, sikerült eltalálnom a szám elejét. Baromi büszke voltam magmar csakúgy, mint Rob. Elismerése jeléül, egy csókot kaptam. Ez kellő löketet adott, ahhoz, hogy hibátlanul végigjátsszam kedvenc számomat. Az ujjaim régi ismerősként köszöntötték a kis fekete fehér billentyűket, amik hamis hang nélkül játszották el nekem a zenét, melyet annyira imádtam.

Befejezvén, Rob hangos tapsban tört ki. Ez elégedettséggel töltött el, végre valami, amiben lehet, hogy van egy csöpp tehetségem. Persze ezt is Robnak köszönhetem, mint oly sok mindent az életemben.

- Akkor most játszd el még egyszer – utasított szelíden.
Szívesen teljesítettem kedvesem kérését. Az egész délutánt a próbateremben töltöttük, csak a vacsorára merészkedtünk elő rejtekünkből. Próbáltuk elkerülni Rose nővért, féltünk a szemébe nézni a délelőtt történtek után.

A vacsi végeztével, Rob elkísért a házamig, amit legnagyobb sajnálatomra Rose nővérrel osztottam meg. Bíztam benne, hogy nem gondol semmi rosszat rólam.
- Gyönyörű nap volt – sóhajtott fel Rob.
- Igen az – néztem rá csillogó szemekkel. Ennél fantasztikusabb napról, álmodni se mertem volna. – Holnap viszont, nélkülöznöd kell majd egy kis időre.
- Miért? – kérdezte aggódva.
- Ideje beszélnem Kate-tel is. Bocsánatot kell kérnem tőle a viselkedésem miatt – magyaráztam.
- Már rég megbocsátott neked mindent – tűrt el egy hajtincset a fülem mögé.
- Lehet, de én akkor is személyesen szeretnék tőle elnézést kérni.
- Tudod, nagyon megváltoztál.
- Ezt neked köszönhetem. Egy teljesen más emberré tettél, amiért örökké hálás leszek – kezeimet nyaka köré kulcsoltam.
- Ahogy te is megváltozattál engem – búgta szerelmesen a fülembe. – Szeretlek!
- Én is téged! – csókot leheltem mézédes ajkaira, majd, legnagyobb sajnálatomra el kellett válnunk egymástól.
- Aludj jól – adott egy utolsó puszit a kézfejemre.
- Te is – integettem neki, miközben egyre távolodott a sötétben.
A fellegekben jártam. Hihetetlen mennyire szerelmes vagyok Robba. Azt hittem, Vincent után soha többé nem fogok egy férfiban se maradéktalanul megbízni, erre azonban Rob teljes mértékben rácáfolt. Örültem, hogy ő az-az ember, akit szívből szeretni tudok, és aki viszonozza ezt az érzelmet. Ő a legnemesebb ember, akit valaha ismertem, és egész életemben azon fogok dolgozni, hogy hozzá méltó társa legyek.

Egy apró nesz csapta meg a fülemet, mire azonnal visszafordultam, de szerelmem alakját már nem tudtam kivenni a koromsötétben.

- Kristen te vagy az? – kérdezte tőlem egy ismerős hang.
- Igen – válaszoltam félénken. – Te ki vagy?
- Derek vagyok – válaszolt a hang tulajdonosam, ám az embert magát még mindig nem láttam.
- Gyere fel a tornácra, itt vagyok én is – szóltam neki. Pár pillanat múlva, körberajzolódott Derek körvonala, így nem a vak sötéthez beszéltem.
- Miért kerestél? – kérdeztem.
- Azt mondtad a minap, hogy jössz nekem eggyel, emlékszel? – emlékeztetett pár nappal ezelőtti fogadalmamra.
- Persze – vágtam rá rögtön. – Miben segíthetek? – érdeklődtem.
- Hát…. – habozott. Úgy hallottam a hangján, mintha zavarban lenne.
- Derek nyugodtan mondhatod, nem foglak megenni – bátorítottam, az igen bátortalan fiút.
- Lesz ez a záró buli vagy mi, és azon lesz valami ünnepi tánc is. Én nem tudok táncolni, és szeretnélek megkérni téged, hogy taníts meg. Benne vagy?

Először meghökkentem a kérése hallatán, majd meghatódtam. Kedves tőle, hogy engem kért fel a betanítására.

- Szívesen segítek neked.
- Nagyon köszönöm Kristen! – hálálkodott, olyannyira, hogy szorosan átölelt.
- Derek a végén még megfujtasz – toltam el magamtól udvariasan a túl lelkes fiút.
- Ó, bocs – engedett szabadon.
- És, ki a szerencsés hölgy, akivel elmész? – érdeklődtem.
- Az igazat megvallva, még nem hívtam meg senkit, de egy potenciális jelöltem van.
- És pedig?
- Ann-t szeretném elhívni. Szerinted van esélyem nála? Tudom, hogy ti barátok vagytok, ezért kérdezlek téged.

Az ájulás kerülgetett abban a pillanatban, mikor Derek kimondta annak a viperának a nevét. Nem hívhatja el őt!

- Ő nem a barátom! – kértem ki magamnak még csak a feltételezést is. – Azt hiszem nem a legjobb ötlet őt elhívnod – próbáltam lebeszélni.
- De hát miért? – értetlenkedett.
- Ebbe most nem mennék bele, de jobb, ha távol tartod magad tőle.

Nem válaszolt semmit. Tudom, hogy nem kéne megmondanom neki, hogy kivel menjen el a bálba, de akit csak tudok próbálok megvédeni Ann kisded játékaitól. Ez a lány velejéig romlott, és ezt nekem volt a legnehezebb belátnom.
- Majd még meglátom, hogy hogyan alakulnak a dolgok – mondta Derek. –Kösz, hogy segítesz Kristen – hálálkodott ismételten.
- Nincs mit – mosolyodtam el. - Jó éjt – köszöntem el tőle.
- Szia. Ja és Kristen, ha nem túl nagy kérés ez az egész maradhatna kettőnk között?
- Természetesen – mosolyodtam el.
- Kösz. Jó éjt – búcsúzott el végül, majd elindult a sötét éjszakába.

Becsukva az ajtót, átöltöztem, majd befeküdtem a jó meleg ágyamba. Valamit ki kell találnom, hogy Derek ne menjen el Ann-nel a bálba. De mit? Hogy tudnám kiiktatni azt a kígyót, az életemből?
Már csak azt hallottam, ahogy nyílik az ajtó és Rose nővér lép be rajta. Hogy elkerüljem a kínos beszélgetést, úgy tettem, mintha aludnék, minek következtében valóban álomba szenderültem.

/Derek/

Miután Kristen becsukta az ajtót, siettem a megbeszélt helyre, ahol találkoznom kell vele. Odaérve láttam, hogy ő már ott vár rám.

- Na, hogy ment? – kérdezte izgatottan.
- Természetesen belement – mondtam közönyösen. – Egy percig is kételkedtél a tehetségemben? – kérdeztem gúnyosan.
- Bébi, benned én soha nem kételkedem – lépett oda hozzám, és egy szenvedélytől fűtött csókban egyesültünk.
- Mi a következő lépés? – érdeklődtem.
- Megvárjuk, míg a kicsike bízni kezd benned, aztán te lecsapsz rá – adta a pontos utasítást.
- Meddig mehetek el?
- Addig, ameddig csak akarsz. Ki akarom csinálni, és ezért bármire képes vagyok! – csak úgy forrt a dühtől, de ettől még szexibbé és kívánatosabbá vált.
- Oké. Most viszont, én szeretnék veled valamit csinálni – húztam magammal, a végzet asszonyát.

Tudom, hogy durva, amit elkövetni készülök Kristen ellen, de ezért vagyok itt. Teljesítenem kell szerelmem kívánságát, és ha ő azt akarja, hogy Kristen szenvedjen, akkor kézséggel teljesítem a kérését.

Ő lenne Derek

Ő lenne Vincent...a múltkor kimaradt

 A komiknak most is nagyon örülnék:) Ha nem tudom a véleményetek, nem tudom, hogy tetszik-e, ahogy a történetet formálom:)